Závada Pál szavaival élve, sokszor az emberek azért írják meg a párbeszédeket, mert a valóságban nem volt lehetőségük őket megélni. Az írás így lehetőséget ad arra, hogy kifejezzék mindazt, amit a valós életben elszalasztottak.
Az író legújabb művében, a Pernye és fű című regényben, a 20. század viharos történéseiről mesél, ám nem a megszokott, elvont nézőpontból. A történet rendkívül személyes, egyéni szemszögökön keresztül tárja fel, hogyan fonódik össze a múlt sokszínűsége. Az alkotó régóta tudja, hogy a holokauszt és a Don-kanyar eseményeit nem lehet különválasztani egymástól, hiszen mindkettő a magyar történelem sötét fejezeteihez tartozik. A regényben a rendszerváltás előtti filmforgatások és az 1950-es évek kulákpereivel kapcsolatos interjúk egy szövevényes hálót alkotnak, amelybe belefűződik Trianon, a háború következményei és a holokauszt utáni magyar vidék tragikus valósága. A mű így nem csupán történelmi krónika, hanem egy érzelmekkel teli utazás is, amely a múlt és a jelen összefonódásait vizsgálja.
Regényeiben a történelmi traumák, összefüggések és elhallgatások mélyrehatóan jelennek meg. Érdekes volna tudni, hogy az ön családjában előfordult-e olyan esemény vagy tapasztalat, amelyről a családtagok nem szívesen osztottak meg részleteket?
A "Pernye és fű" című regényem névtelen narrátorának és szereplőjének szociológiai jellemzőit részben a saját tapasztalataim inspirálják, de a történet maga teljes egészében a képzeletem szüleménye. Annyi valóság van benne, hogy a szereplők 1988-ban dokumentumfilmet készítenek, így az interjúk valódi hanganyaga. Más írásaimban is előfordulnak elemek az életemből, de nem jellemző, hogy saját élettörténetem lenne a kiindulópont. Ha rólam van szó, néha kellemetlenül érzem magam, hogy egyetemista koromban fedeztem fel olyan dolgokat, amelyeket talán jobb lett volna előbb és alaposabban megérteni. Otthon, valamint a falumban, Tótkomlóson is nehezen beszéltek a személyes történetekről, különösen a háború és az ötvenes évek időszaka kapcsán, ezért is tartott sokáig, míg valóban átláttam a hivatalosan hirdetett történelmi narratívák mögötti valóságot.
1956-ról sosem volt kivel beszélgetnem; nem ismertem olyan embert, aki akkoriban Pesten járt volna. Az emigrációban megjelent írásokból hallottam, hogy ott talán hitelesebb képet festenek a történtekről, de a nyolcvanas évek elején ezekhez az információkhoz még nem férhettem hozzá. A háború alatt zajló eseményekről és a zsidóság sorsáról is csupán felszínes ismereteim voltak, ami természetesen zavart, de nem hiszem, hogy a családom titkolt volna bármit is; bár beszédességük nem volt jellemző. Inkább arról volt szó, hogy a nagyszüleim a tanyán éltek, míg a szüleim iskolába jártak, így a tudásuk is csak felületes volt. Amikor kérdeztem, hogy kik laktak a régi házakban és hova tűntek, választ kaptam, de a részleteket kevesen ismerték igazán. Később, kutatóként már sokkal többet tudtam meg, de ez a tudás egyfelől kíváncsivá tett, másfelől viszont egyre inkább szégyennel töltött el. Hiszen szociológusként már sokfelé interjúztam, de éppen a saját otthonom története maradt homályban számomra.
A Kulákprés című könyvének előszavában megosztja velünk, hogy beszerezett egy csehszlovák magnót, és elhatározta, hogy nagymamájával készít egy interjút. Azonban sajnos az idő nem kedvezett neki, mert kórházba került, és nem sokkal később életét vesztette.
Kérdés, hogy a nagymama mit mesélt volna, mert iszonyú szégyenként élte meg, hogy ártatlanul internálták és dolgoztatták pár hónapig. Azzal vádolták, hogy avas volt a zsír, amit beadott. Ami egyrészt nem volt igaz, másrészt viszont háziasszonyként komoly szégyen volt, ha valaki hagyta megavasodni a zsírt, mert az azt jelentette, hogy nem volt kimosva a bödön. Egy rendes asszonnyal pedig ez elő nem fordulhatott. A börtön és a kényszermunka miatt pedig ő szégyellte magát. Ezt apámtól és a padláson talált levelezésből tudtam meg. Nem vagyok biztos benne, hogy a nagymamám elmesélte volna. Egyrészt nem volt mesélős típus, másrészt ezt az esetet szégyenében tabu alatt tartotta. És akkor még nem fordult meg a rendszer, ők pedig egy életre megtanulták, hogy jobb hallgatni, mint csúnyát mondani a kommunistákra.
Szomorú, mégis ironikus, hogy mindkét nagymamám azt hitte, demokráciának hívják azt, amikor a kommunisták berobbantak az életünkbe, és mindent elvettek tőlünk. De hát a nagyi világát senki sem frissítette fel a politikai fogalmak valódi jelentésével. Miközben ők az anyanyelvüket próbálták beszélni, inkább szlovák kifejezések bújtak elő a szájukból. Amikor jött a demokrácia, a nagyapám is eltűnt – ezt csak később, sok kutatás és interjú után tudtam meg, ahogy felgöngyölítettem a családi történetek fonalát. Apám jó barátja, Lopusni Bandi bácsi, akit a Kulákprésben is emlegettem, rengeteget mesélt. Az ő történetei sokat segítettek a regényeimhez szükséges motívumok felfedezésében. Mindez a felnőttkorom elején, a nyolcvanas évek közepén zajlott, amikor újra visszatértem a Kulákpréshez, hogy interjúkat készítsek.
Miért lényeges, hogy a valóságból merítsünk inspirációt – mint ahogyan a Pernye és fű esetében is, ahol Sipos András rendezővel folytatott beszélgetések nyomán születtek meg a Statárium című filmhez kapcsolódó gondolatok? Az ilyen alapanyagok biztosítják a hitelességet és a mélységet, lehetővé téve, hogy a történet ne csupán szórakoztasson, hanem valódi érzelmi és intellektuális kapcsolatot teremtsen a közönséggel. Az ilyen párbeszédek révén a film nem csupán egy fikciós világban játszódik, hanem reflektál a valóságra, gazdagítva ezzel a nézők élményét.
Ez a gondolat visszavezet arra, hogy számos regényem alapját a szülőfalum – amely mára már várossá nőtte ki magát – topográfiája, története és helyrajza adja. Bár nem mindig nevezem meg kifejezetten Tótkomlóst, a hely szelleme ott rejlik a sorok között. A Jadviga párnáját is ezen a módon indítottam el, mivel ez a tér részben biztonságot nyújtott számomra. Az idő múlásával azonban a kitalált világom egy fiktív település formáját öltötte, hiszen saját, elképzelt karaktereimmel népesítettem be. Amikor bírót, papot vagy befolyásos családokat vonok be a történetbe, ezzel részben manipulálom vagy átalakítom a helyi közösség szerkezetét – így már nem csupán Tótkomlós egyetlen valósága tükröződik, hanem egy új, sajátos narratíva születik.
A Pernye és fű világában a valóság és a fantázia izgalmasan keveredik, ahol igazi személyek is feltűnnek, akiket a közönség jól ismer. Ezzel nemcsak a történet hitelességét kívántam hangsúlyozni, hanem azt is, hogy a szereplőim valós kapcsolatban álltak ezekkel a hírességekkel. Ez a módszer nem újdonság az irodalomban: már régóta él a hagyomány, hogy az írók valós események és történelembe ágyazott kitalált karakterek révén mesélnek. Sőt, sokszor még a valódi, létező személyeknek is hősi szerepet kölcsönöztek, ahogyan Gárdonyi Géza Dobó István karakterét is magasztos fényben tüntette fel az Egri csillagokban.
A Pernye és fű című mű narrátor-szereplőjének névtelensége szimbolikus jelentőséggel bír. Az elnevezés hiánya lehetővé teszi, hogy a közönség könnyebben azonosuljon vele, hiszen így bárki magára öltheti a szerepét. A névtelenség emellett a történet univerzális témáira is rávilágít, hiszen a narrátor tapasztalatai és érzései általános emberi élmények, nem csupán egy adott karakterhez kötődnek. Ez a megoldás fokozza a mű intimitását, és lehetőséget ad arra, hogy a szöveg mélyebb tartalmi rétegeit felfedezhessük anélkül, hogy a név korlátai közé szorítanánk a szereplőt. A névtelenség tehát nem csak egy egyszerű választás, hanem a történet gazdagítását szolgáló eszköz is.
Ez a karakter a származásával, lakóhelyével, foglalkozásával és családi hátterével sok szempontból hasonlít rám – bármennyire is eltér a saját életem a könyv cselekményétől. Ilyen helyzetekben az ember hajlamos finnyás lenni, és nehezen tud megelégedni egy egyszerű álnévvel. Ráadásul éreztem, hogy még inkább meg kell védenem magamat a külvilágtól.
Harmincöt év távlatából vette elő a nyolcvanas évek végén rögzített beszélgetéseiket a kulákperekről. Felmerült benne, hogy talán mostanra más témák foglalkoztatnák, más kérdéseket tennének fel?
Kíváncsian olvastam a saját interjúinkat, amit meg nem, azt kihúztam. Az értelmezésükben találtam új lehetőségeket. Sok mindent megpróbáltunk kinyomozni, ami nem került bele a Statárium című filmbe, illetve a kötetebe. Néhány dolognak sikerült utánanéznem, és olyan figurák is bekerültek a történetbe, akik nem vállalták a nevükkel az általuk elmesélteket. Nagyon érdekes, hogy például ki ez a bizonyos statáriális vérbíró. Egyértelműnek tűnt, hogy mivel tudta, ártatlanul ítél halálra valakit, nagy gazember lehetett. Vélhetően meglakolt, amikor '56 őszén eltűnt vagy eltüntették, de mivel nem találták meg, a családja számára is rejtély maradt, hogy mi történt vele. Az öngyilkosság nem tűnt hiteles magyarázatnak. Úgyhogy a hősömet érdekelni kezdi, hogy ki lehetett ő, vajon mit csinált a háború idején, és találtam is néhány morzsát, töredéket, amiből el lehetett képzelni ezt az életutat.
A beszélgetések megalkotásakor még nem volt annyira hangsúlyos a kontextus jelentősége, ám a regény keretein belül az események egy grandiózus történelmi folyamat részévé váltak.
Akkoriban nem is jutott eszünkbe, hogy a gyújtogatással vádoltak 1950-es pereit csak pár év választja el a háborútól. Hogy minden szereplőnek van előtörténete, és ezek a történetek összefügghetnek. Akadtak olyan esetek, és voltak ismerőseim, akiknek a családjában olyan esetek fordultak elő a háború idején, amelyeket ide kapcsolhattam. Tulajdonképpen semmit nem találtam ki, csak használtam mások történeteit. Például hogy valakinek az apja helybéli elöljáró volt, ezért hivatalból hozzá tartozott a gettó felépítése. És vita kérdése lehet, hogy mikor miben cselekedett elfogadhatóan vagy elfogadhatatlanul, még akkor is, ha meg is mentett embereket. Nem tudok róla, hogy akkoriban ezeket a kérdéseket bárki megvitatta volna akár nyilvánosan, akár személyesen.
Ön is elismeri, hogy ezek a történetek - a felelősség szempontjából - nem csupán feketék vagy fehérek. A kötetben párhuzamos narratívák is találhatóak, amelyek ezt a komplexitást tükrözik.
A barátok is összevitatkoznak, hiszen számít, ki-ki milyen értékrendet hoz otthonról, vagy személyesen hogyan érintik a történtek. Ilyen esetben még arra a közhelyre sem támaszkodhatunk, hogy mindenki a származásának megfelelően viselkedik vagy vélekedik. Akad, akiből az apja érintettsége ellenérzést vált ki, más viszont mindenáron megvédi. A Hajó a ködben című regényem a Weiss Manfréd Művek örököseiről szól. Köztük Chorin Ferenc volt a család esze, aki meghozta a fontos döntéseket - például, hogy üzletet kötnek a németekkel. De én úgy gondoltam, hogy egy ilyen kényes kérdésről biztosan vita volt a családtagok között, ezért írtam olyan jeleneteket, amelyek arról szólnak, hogy az egyik nővér nem bízik a németekben, a másik szégyelli, hogy üzletet kötnek az életükért, ám a végén mégis Chorin mondja ki a döntő szót. Chorin Ferenc lánya viszont, miután elolvasta a könyvemet, úgy nyilatkozott, hogy az ő apja senkit nem kérdezett meg erről, nem volt olyan eset, hogy összehívta volna a társaságot, mert a rokonságban mindenki szót fogadott neki.
Egy regény világában az ember fantáziáját mozgatja meg, hogy milyen érvek és ellenérvek ütközhetnek. Számos alkalommal lejátszunk magunkban ilyen vitákat, különösen döntéseink előtt vagy éppen a következmények tükrében. Gyakran írunk le párbeszédeket, mert a valóságban nem volt bátorságunk vagy lehetőségünk megélni őket. A "Pernye és fű" című műben olyan vitákat is megfogalmazok, amelyeket sem a stábtagokkal, sem a barátaimmal nem folytattunk le, legfeljebb utaltunk rájuk. Van azonban néhány beszélgetés, ami valóban megtörtént. Emlékszem, egy barátom megjegyezte: - Meglátjátok, borzalmas lesz, amikor október 23-a kötelező ünneppé válik, mindenki gyűlölni fogja. Akkor azt gondoltuk, hogy ez még messze van. Most viszont úgy érzem, hogy az ő meglátása inkább a realitás talaján állt, mintsem cinikus lenne.
A regény körüli diskurzus rendkívül sokszínű: sokan rendszerváltáskönyvként emlegetik, ám hangsúlyozzák, hogy valóban jelentős értéket képvisel, hiszen képes a múlt sötét fejezeteit – mint a háborúk, a trianoni döntés, a holokauszt és a kommunista időszak – összefonódva, egységében bemutatni. Az írás során engem leginkább az foglalkoztatott, hogy miként lehet ezeket a komplex és fájdalmas eseményeket úgy ábrázolni, hogy ne csupán történelmi tények sorozataként jelenjenek meg, hanem az emberi sorsok, érzelmek és tapasztalatok mélységeit is feltárja. Szerettem volna, ha a szereplők élete visszatükrözi a történelem árnyait, ugyanakkor a remény és a megújulás lehetőségét is hangsúlyozza.
A regényírás során sokan ragaszkodnak ahhoz a klasszikus struktúrához, amelyben egy központi történetszál, egy főszereplő és a hozzá kapcsolódó mellékszálak hierarchikus rendben helyezkednek el. Én azonban felfedeztem, hogy ez a megközelítés nem mindig a legmegfelelőbb. Például, miért ne hozhatnánk össze különböző, látszólag eltérő történeteket, mint a holokauszt és a Don-kanyar eseményeit? Ezek a témák nem csupán párhuzamosan zajlottak, hanem szoros kapcsolatban álltak egymással, hiszen a mindennapi életben a szereplők egymás sorsát osztották meg. A Természetes fény című regényem így született meg: kezdetben két katona versengésére szerettem volna összpontosítani, akik részt vettek a Szovjetunió ellen indított hadjáratban, és az ukrajnai megszállásban. De ahogy a történet kibővült, egyértelművé vált, hogy a munkaszolgálatra elhurcolt zsidó barátaik történeteit is bele kell szőnöm a cselekménybe. Ez a döntés nem csupán gazdagította a narratívát, hanem lehetőséget adott arra is, hogy a különböző sorsok és élmények összefonódjanak, így egy komplexebb és igazabb képet nyújtva a korabeli valóságról.
Az is zavart, hogy a történelmi regényekben túl sokszor dominálnak a férfiak, a nők pedig passzív szerepre vannak kárhoztatva, ezért női történeteket is beleszőttem, így alakult ki a Természetes fény több szálon futó dramaturgiája. A Pernye és fűben két idősík váltakozik: az ötvenes évek történetei és a nyolcvanas évek második felének filmforgatása. A nőket itt is szerepeltetni akartam, ezért választottam operatőrnek egy nőt, pedig ez valójában történelmietlen mozzanat. A két nő - Edit és Flóra - szövetsége is érdekelt. Az ember ilyenkor bepillantást nyerhet női világokba. Bár ez inkább csak remény. A filmforgatásnak muszáj célra tartania, de az interjúk közben számos történet előkerül, ami nem tartozik közvetlenül a főtémához, a gyújtogatással vádolt kulákok ügyéhez. Emlékszem, már '88-ban eszembe jutott, hogy legközelebb más kérdéseket is felteszek majd.
Milyen élvezet volt számodra az interjúzás folyamata?
Nem mindig. Előfordult, hogy szociológusként húsz kérdőívet kellett kitölteni két hét alatt, és mellé magnós interjúkat készíteni. Két nyáron át dolgoztunk így, rengeteg interjút csináltam. Megkaptuk a nevet, címet, nem válogathattunk köztük, pedig előfordult, hogy már a második percben éreztem, hogy ez a beszélgetés keserves lesz. De arra nem vitt rá a lélek, hogy leüljek az árokparton, és magam töltsem ki a kérdőívet. Eltökéltem, hogy ha később interjút készítek, akkor csak a saját, igazi érdeklődésből fakadó kérdéseimet teszem fel azoknak, akiktől valódi válaszokat remélhetek. A Kulákprés utáni második szociográfiám a szlovák-magyar lakosságcseréről szólt volna, de nem találtam hozzá elegendő forrást - naplót, leveleket, fényképeket -, és nem volt, aki fontosat és jól meséljen el. Akkor döntöttem úgy, hogy többet nem interjúzom, hazamegyek az asztalomhoz, és másképpen fogok írni.
