Vitatkozó, jól megformált elvtársak – A Magyar Hanglemezgyártó Vállalat fejlődési szakaszai A Magyar Hanglemezgyártó Vállalat története egy olyan izgalmas utazás, amely tele van vitákkal és átgondolt elképzelésekkel. A vállalat működése különböző szakasz
Az 1956-os forradalom és szabadságharc leverését követő időszak sok tekintetben megváltoztatta nemcsak Magyarország nemzetközi megítélését és a hazai közéletet, de a kultúrpolitikát is. Utóbbi vonatkozásában talán a legjelentősebb, hogy - okulva a Rákosi-rendszer törvénytelenségei következtében a társadalomban keletkezett feszültségek 1956-os drasztikus levezetéséből - a korábbi "két T" (támogatás, tiltás)[1] helyett bevezették a "három T" elvét, helyet adva a "tűrt" kategóriának is, amelyet szürkezónaként a másik két halmaz közötti átmeneti, képlékeny, ámde annál népesebb táborként értelmezhetünk. Az új kultúrpolitikai hozzáállás egyértelműen korszakhatárt jelöl ki a magyar művelődéstörténetben, mivel létrehozott egy olyan lehetőséget a nem marxista művészeknek, amellyel őket sem zárták ki teljesen az alkotó tevékenységből és az első nyilvánosságból, amire az 1956 előtti időkben nem volt példa a Rákosi-rendszerben.
A könnyűzene világát is formálta a kulturális törésvonal, amely az 1956 utáni időszakban bontakozott ki. Bár a "Virágozzék minden virág!" elvét nem sikerült maradéktalanul megvalósítani, a kommunista hatalomnak soha nem volt célja a valódi sokszínűség támogatása. A zenészek számára egy jól körülhatárolt keretrendszerben kellett tevékenykedniük, de az elvárások nem voltak mindig világosak és egyértelműek. A "slendrián diktatúra" intézményrendszere, amely próbálta követni a politikai széljárást, gyakran nem megfelelő időben és módon alakította a kultúrpolitikáját. Ez részben annak volt köszönhető, hogy olyan elvtársakat állítottak az intézmények élére, akik "110%-ig" igyekeztek megfelelni a felmerülő elvárásoknak. Ennek következtében szabad kezet kaptak, és sok esetben szigorúbban léptek fel a zenészek ellen, mint ahogyan azt a pártállam elvárta volna. Máskor viszont némi mozgásteret engedtek a rendszerkritikus hangoknak, ami a kultúra szempontjából érdekes dinamikát teremtett.
Leszögezendő ugyanakkor, hogy a különböző intézmények közötti kommunikáció nem működött olajozottan, amire számtalan példát lehet felsorolni. Másfelől az 1956 előtti időszakhoz képest kétségtelenül liberálisabb hozzáállás a kutatások eredményei szerint megengedte azt is az intézményvezetők számára, hogy egyes vitás kérdéseket eltérően ítéljenek meg, és esetleg olyan zenei áramlatoknak is utat engedjenek, amelyet más intézmények vezetői nem engedélyeztek.
A számtalan példa közül egyik, amikor Bors Jenő, a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat (MHV) igazgatója rendszeresen behívatta a Hobo Blues Band vezetőjét, Földes Lászlót a lemezek szerkesztőségi elfogadtatása előtt, hogy egyeztessen vele a dalok szövegeiről - tette mindezt akkor, amikor a Magyar Televízió még nem engedte képernyőre a bandát. Így a kádári-aczéli könnyűzenei politika érvényesülése nem követte teljes mértékben a közpolitika alakulását a pop-rockzenei intézmények perspektívájából. Nem következett - bár következhetett volna - ugyanis egyenesen a pártállami irányváltásokból, hangsúlyeltolódásokból az, hogy az intézményrendszer működése együtt mozduljon ezekkel, igaz, sok esetben ez a politikai rendszer jellegéből fakadóan mégis megtörtént.
A Kádár-rendszer hagyományos kronológiai beosztása (1956-1963: represszió; 1963-1968: a konszolidáció első szakasza; 1968-1972: új gazdasági mechanizmus, a konszolidáció folytatása; 1972-1980: a pangás kezdete és a gazdasági világválság "begyűrűzése"; 1980-1989: hanyatlás és fokozatos pártállami önfelszámolás) tehát nem erőltethető rá feltétlenül az egyes pártállami, könnyűzenei intézmények működési szakaszolására.
A korszakolás nehézségei: a jólfésült elvtársak esete a könnyűzenével
A "három T" bevezetése, mint a kultúrpolitikai változások mérföldköve, jóval Aczél György MSZMP KB-titkárrá való kinevezése előtt kezdődött. Ezen a fontos poszton elődei, Kállai Gyula és Szirmai István, hasonló megközelítést alkalmaztak, irányítva a kulturális életet, miközben Aczél György még csupán a művelődésügyi miniszter helyetteseként dolgozott. Érdemes lenne külön figyelmet szentelni annak, hogy 1956 végétől 1967-ig tartó időszakban hogyan változott ennek a triumvirátusnak a befolyása egymáshoz képest.
A gyakorlat tehát adott volt, Aczél György kultúrpolitikai értelemben vett teljhatalmának kiépülése előtt is. Hogy a köztudat és az utókor mégis az ő nevével köti össze ezt a fogalmat, az annak tudható be, hogy informális befolyásánál fogva - Kádár Jánossal közös illegális kommunista múltjuk, és a Rákosi-rendszerben való bebörtönzésük okán ő volt a legbizalmasabb viszonyban hármójuk közül a pártállam első számú vezetőjével - már 1967 előtt is ő játszhatta el a "kommunista kultúrpápa" szerepét. Ráadásul éppen ő jelentette ki először expressis verbis a Politikai Akadémián tartott előadásán 1968. április 1-én, hogy Magyarországon a művészeti alkotókkal szemben háromféleképpen viseltethet a hatalom: támogatja, tűri vagy tiltja őket.
Ez az új szemléletmód tette lehetővé, hogy 1957 márciusában a Martiny-együttes előadásában rögzítették az első magyar rock and roll kislemezt. Ez azért különösen figyelemre méltó, mert a Rákosi-diktatúra idején a hatalom egészen addig elutasította ezt a zenei stílust. Általánosságban elmondható, hogy a könnyűzenei irányzatok pártállami elfogadása kezdetben igen óvatosan indult. A hatalom eleinte gyanakodva szemlélte a megjelenő új stílusokat, ezért igyekezett azokat elnyomni. Később azonban a hatóságokban megjelent a domesztikálás iránti hajlandóság, amely lehetővé tette, hogy különböző fórumokon teret nyerjenek az új zenei irányzatok. Végül a leginkább a rendszerhez alkalmazkodó előadók, horribile dictu, némi támogatást is kaphattak. Igaz, ha a konkrét anyagi támogatásokat nézzük, erre a jelenségre meglehetősen kevés példa akad.
A rock and rollhoz hasonló utat járt be Magyarországon a dzsessz is, amely a kezdeti üldöztetés után 1962-ben nyert létjogosultságot, és az év október 25-én megalapították a műfajnak is teret adó, bár nem túl hosszú életű Budapest Ifjúsági Jazz Klubot, közkeletű nevén a Dáliát a Bajcsy-Zsilinszky Endre út és az Alkotmány utca sarkán. Nagyon hasonló utat járt be a későbbiek folyamán a beat, a progresszív rock, a hard rock, a pop és a country is. Némiképp kilóg a sorból a diszkó, hiszen az a kezdetek kezdetétől támogatott, de legalábbis tűrt volt, míg az alternatív rockzenének alig néhány képviselője jutott el a publicitásig a Kádár-rendszer idején (A. E. Bizottság, Európa Kiadó). Ugyanakkor a punk egyáltalán nem tudta áttörni "Jerikó falait", mindvégig a tiltott kategóriába tartozott, emiatt nevezetesek a velük szemben indított, és akár letöltendő börtönbüntetéssel is járó perek.
Az új korszak megérkezését élénken tükrözték azok a párthatározatok és dokumentumok, amelyek a "három T" bevezetését hirdették. Ezzel párhuzamosan a párt különböző plénumain elhangzott beszédek is felfedték az alkalmazás során felmerülő kétségeket. Különösen a könnyűzenei szcénában volt érezhető ez a feszültség, hiszen a pártapparatcsikok hagyományos nézőpontjához képest a zenei világ rendkívül gyorsan változott, és valamilyen módon reagálniuk kellett erre a dinamikára.
Fontos kiemelni, hogy a pártállam sosem vállalt aktív szerepet a kultúra ezen aspektusának formálásában; csupán reagált az események alakulására. Az új fejlemények gyors ütemben követték egymást, így a kultúra világában, ahol a pártállami apparátus gyakran lassan és nehézkesen mozgott, a különböző intézmények képviselői eltérő módon reagáltak a kihívásokra.
Erre mondta azt a budapesti pártbizottság végrehajtó bizottsági ülésén 1960. szeptember 26-án Orbán László az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztályának vezetője a művészeti pártszervezetekről beszélve, hogy "Gyakran a kommunistáknak sincs egységes álláspontjuk egy bizonyos művészeti kérdésben."[2]
Ezt a megfigyelést 1962-ben egy kis humorral fűszerezve megismételték a fővárosi pártbizottság ülésén. Azt mondták: "El ne képzeljük, hogy két jól öltözött elvtárs közül az egyik jólakottan jónak, a másik pedig éppen ellenkezőleg, rossznak minősíti a művészeti életet. Most, hogy a Pártbizottság soraiban is körvonalazódik a gondolat, ideje lenne legalább megkísérelni, hogy egységes véleményre jussunk."
Az anomáliák felszámolásának kulcsát Orbán László a különböző felek érdekeinek összehangolásában és a vitafórumok szervezésében látta, amelyeket "az adott szakágat jól ismerő marxista vezetett volna le."[4] A viták azonban nem egyszer a színfalak mögött, informális úton zajlottak. Ez a politikai rendszer sajátosságain kívül annak tudható be, hogy a korszak vezető kultúrpolitikusai nem sokra tartották a könnyűzenét, ezért inkább az egyes intézmények élén álló megbízható pártkatonákra hagyták a döntéseket.[5] Ez természetesen nem jelentette azt, hogy a könnyűzenei irányzatokkal együtt járó társadalmi jelenségek ne keltették volna fel érdeklődésüket, illetve adott esetben nemtetszésüket. A felszínen azonban ennek ellenére a párt különböző szintjein szóba kerültek a legfontosabb, az ifjúságot és a könnyűzenét érintő kultúrpolitikai kérdések, mint ahogyan az eltiltásokról is szólt Kelen Béla, a főváros pártbizottsági titkára, akit még 1962-ben kineveztek az Esti Hírlap főszerkesztőjévé:
"Örökre szóló eltiltás szocialista körülmények között nincs. Mi azt az elvet valljuk, hogy minden ember átnevelhető."[6]
Itt is világosan tetten érhető az új korszak egyik jellemző vonása, a tűrt kategória. Kelen Béla utalására reagálva, amely pozitív fényben tünteti fel ezt a jelenséget, érdemes megjegyezni, hogy a három alapvető halmaz között mindig is létezett egyfajta kölcsönhatás, amely lehetővé tette az átjárást, akár a különböző irányokban való mozgást is.
A Kádár-rendszer egyébként az új korszak nyitányaként a békülékenység taktikáját alkalmazva már 1957. január 25-én arról döntött, hogy az ifjúság szórakoztatására egyre nagyobb figyelmet fordít. Ennek alátámasztására kérte fel az MSZMP akkori legmagasabb vezető fóruma, az Ideiglenes Intéző Bizottság (IIB) id. Földes Lászlót (Hobo apját) arra, hogy 1957. január 25-i ülésükön terjessze elő a Kommunista Ifjúsági Szövetség (KISZ) megalapításának tervét, amelyhez a szovjet testvérszervezet, a Komszomol segítségét és tanácsait kérték.
Földes felszólalásában annak a véleményének adott hangot, hogy a KISZ-t kell a fiatalok szórakoztatásának élére állítani, ugyanis így lehet ezt a réteget megnyerni a rendszernek, de ellenőrizni is így lehet a leghatékonyabban. Ebben a kijelentésben benne volt az is, hogy reálisan értékelve a helyzetet úgy látták a párt vezetői, a fiatalok többsége nem állt a Kádár-kormány mellett. Ezért is volt szükség a KISZ pártállamot támogató tevékenységére, amelynek keretei között a könnyűzenei szórakozást is meg lehetett szervezni.[7]
A "három T" koncepciója már az MSZMP 1957. június 27-29-én megrendezett országos értekezletén is világosan körvonalazódott, bár első pillantásra a legszigorúbb elveket tűzték ki. E dokumentum alapján a tolerancia megnyilvánulásai is észlelhetők, ám a dalszövegírók számára jogosan merül fel a kérdés, hogy vajon már ekkor nemcsak az irányelvek, hanem a megengedett zenei stílusok is előre meghatározásra kerültek a zenefelhasználók számára.
A művészi élet területén kiemelten fontos, hogy a pártos, szocialista realista irányzatú alkotásokat támogassuk. Elengedhetetlen, hogy művészetünk és irodalmunk fejlődését a szocialista realizmus szellemében irányítsuk. Ugyanakkor teret kell adni más haladó törekvéseknek is, miközben mindig megőrizzük a kritikai hangvételt. Feladatunk tehát, hogy megerősítsük a párt pozícióit a tudományos és kulturális élet minden szegmensében.
Az új kulturális irányvonal, amely az 1956 előtti időszak politikai tájától jelentősen eltér, nem elhanyagolható jelentőséggel bír. A nem hivatalosan elkötelezett kommunista (dal)szövegírók számára megnyílt a publikálás lehetősége, azonban ez a szabadság nem volt mentes a következményektől. Számos kritikával kellett szembenézniük, melyeket a hatalmon lévő rendszer, valamint a média különböző képviselői fogalmaztak meg. Ráadásul a betiltás réme folyamatosan ott lebegett fejük felett, ami miatt valószínűleg gyakran éltek öncenzúra eszközével.
Persze a pártvezetés nem volt naiv, tisztában volt azzal, hogy a kultúra területén nem lesz egyszerű a gyeplőt a kezükben tartaniuk. Amikor az MSZMP KB 1958. július 25-i ülésén megfogalmazták és elfogadták a párt művelődéspolitikai irányelveit,[9] leszögezték, hogy a többi ágazathoz képest a kulturális életben tarthat majd legtovább a szocialista viszonyok megteremtése. Ezt azzal magyarázták, hogy a párt által burzsoáziának nevezett polgári réteg a művelődés szinte minden ágában képviselve volt, emiatt előnyre tett szert a munkássággal szemben, ami a kultúrharc meghirdetésére sarkallta a kommunista pártot.
Az MSZMP 1959-ben rendezett VII. kongresszusa a szocialista realista ábrázolásmódot várta el a művészektől, így a dalszövegíróktól is, akik a könnyűzene esetében műfaji sajátosságaik miatt nem tehettek maradéktalanul eleget ennek az elvárásnak, hiszen anakronisztikusnak és kissé parodisztikusnak hatott volna egy sanzont vagy egy dzsessz-számot írni például a kohászok életéről. Ebből aztán a könnyűzenei intézményekkel való különböző intenzitású összeütközéseik következtek. A VII. kongresszus határozata egyértelműen leszögezte, hogy a különböző szintű pártszervezetek feladata és joga a kulturális élet segítése, irányítása és ellenőrzése - ez utóbbin volt természetesen a hangsúly, ami gyakorlatilag a cenzúra alkalmazását jelentette -, amelyhez többek között a koncertszervezés és a hanglemezkiadás tartozott.[10]
Az MSZMP VIII. kongresszusa, amely a közpolitikai diskurzusban mérföldkőnek számít, nem csupán a "szocializmus alapjainak lerakására" összpontosított, hanem hangsúlyozta azt is, hogy "Számos olyan alkotás - különösen zenei művek - születtek, amelyek célja a szocialista válaszadás a megváltozott élethelyzetek kérdéseire, és ezek hozzájárultak a nép erkölcsi és világnézeti neveléséhez." Ezen a kongresszuson felmerült a Kádár-rendszer által bevezetett "három T" elv is, amely kijelentette: "Tárgyalunk minden jó szándékú, nem ellenséges művészi tevékenységről. A jövőben nem fogunk rendeleti úton vagy adminisztratív eszközökkel döntéseket hozni olyan vitás kérdésekben, amelyek a művészi kifejezésmódot és stílust érintik; a párt irányításában továbbra is az eszmei meggyőzés módszerét követjük, ösztönözzük az alkotói diskurzusokat, és következetesen fellépünk az idegen, káros nézetekkel szemben."
A zenészek és a pártalkalmazottak visszaemlékezései, valamint a rendőri intézkedésekre és az ügynökhálózati működésre vonatkozó dokumentumok alapján világosan látható, hogy a párt konfrontációs ügyeit nem csupán "megbeszéléses" vagy meggyőző módszerekkel kezelte. Ezt jól illusztrálja az ORI működési engedélyeinek visszavonása, valamint a Koncz Zsuzsa hanglemeze körüli Jelbeszéd-ügy, amelyek egyértelműen mutatják, hogy különböző, határozott intézkedések is a politikai stratégiájuk részét képezték.
A felsorolt pártdokumentumok közös vonása mindenképpen az, hogy egyértelműen jelzik, a Kádár-rendszer elejétől fogva egy új kultúrpolitika is kezdetét vette, ami alapvetően persze a monolit szisztémán alapult, ám mégis rendkívül éles határt jelentett az 1956 előtti viszonyokhoz képest.
Az MHV (Műszaki Hálózati Vállalat) korszakai olyan fontos mérföldkövek, amelyek meghatározzák a vállalat fejlődésének és átalakulásának különböző szakaszait. Ezek a korszakok nem csupán technológiai újításokat jelentenek, hanem a szervezet struktúrájának és működési elveinek változását is. 1. **Alapítás és kezdeti fejlesztések**: Az első szakaszban a vállalat megalakulása és az alapvető infrastruktúra kiépítése zajlik. Ekkor még a folyamatos növekedés és a piaci pozíció megszilárdítása a középpontban áll. 2. **Technológiai áttörések**: A második korszakban a vállalat új technológiák bevezetésével próbálja növelni hatékonyságát és versenyképességét. Innovatív megoldásokkal és kutatás-fejlesztési projektekkel próbálnak lépést tartani a folyamatosan változó piaci igényekkel. 3. **Piaci terjeszkedés**: A harmadik szakaszban a vállalat már nemcsak a belföldi piacra, hanem nemzetközi szinten is próbál terjeszkedni. Stratégiai partnerségeket alakítanak ki más cégekkel, hogy bővítsék szolgáltatásaik körét és elérjék a globális ügyfeleket. 4. **Fenntarthatóság és innováció**: Az utolsó korszakban a vállalat fókusza a fenntarthatóságra és a környezetbarát megoldásokra helyeződik. A társadalmi felelősségvállalás és a zöld technológiák iránti elkötelezettség válik a vállalat jövőjének kulcsfontosságú elemévé. Ezek a korszakok nem csupán a vállalat életében, hanem a műszaki hálózatok fejlődésében is jelentős szerepet játszanak, tükrözve a folyamatos innováció és alkalmazkodás szükségességét a változó világban.
Az 1956 utáni közpolitikai változások természetszerűleg érintették a kádár-aczéli könnyűzenei intézményeket is, ugyanakkor megállapítható, hogy az egyes vállalatok működése nem képezte le direkt módon a pártállami rendszeren belüli változásokat, még ha igazodott is hozzájuk valamelyest.
Az MHV története kivételes példája a magyar zeneipar alakulásának, hiszen nem a "fordulat évében", 1948-ban, a jelentős államosítások idején jött létre, és nem is az azt megelőző időszakban, amikor 1945 vége és 1948 között a stratégiai jelentőségű vállalatok köztulajdonba kerültek. Az MHV megalakulása 1951. május 24-én, a 206/1951. számú Népgazdasági Tanács határozata alapján történt. Ekkor valósult meg a kis lemezkiadók, mint a Pátria, Odeon, Tonalit, Durium, Radiola és His Master's Voice államosítása, amelyek összevonásával jött létre az új intézmény, az MHV.
A monopolcég megalapítása tehát nem követte a pártállami történet főbb korszakhatárait. A Rákosi-korszak egyik legsötétebb évében jött létre, amikor az államosítások már túlszárnyalták a gazdasági szereplők korábbi lehetőségeit. Ennek következtében a rákosista ochlokrácia elvei érvényesültek az MHV igazgatójának kinevezésénél is. E posztra Fehérvári Jenőt választották, aki csupán hat elemi osztályt végzett, és egy kórusban töltött időszak is fémjelezte pályafutását.
Az MHV története 1956 után is egyedi módon alakult, hiszen a mindössze 15 fős létszámmal rendelkező vállalat élén Fehérvári Jenő, az ortodox kommunizmus híve, egészen 1965-ig megőrizte pozícióját. Az MHV életében kiemelkedő mérföldkő volt a hazai lemezpréselésre való áttérés. 1951-es megalakulásától kezdve szovjet bérpréselést használtak, mivel Magyarországon nem akadt olyan vállalat, amely ezt a feladatot elláthatta volna. 1959-ben végül megszűnt ez a helyzet, és bár a forradalom utáni időszak politikájának látszólagos enyhülése is hozzájárulhatott a hazai lemezgyártás elindulásához, az igazi változás nem 1956-ban, hanem három évvel később következett be.
Az 1951 és 1957 vége közötti időszak egy szempontból mindenképpen tükrözte az aktuálpolitikai fejleményeket. 1958 januárjában, a művelődésügyi minisztérium által végzett ellenőrzés során Tihanyi Miklós revizor arra a megállapításra jutott, hogy az elmúlt hat év alatt összesen 2827 felvétel készült. Érdekes módon a külföldi szakemberek, legfőképpen a szocialista országok importőrei, elégedetten nyilatkoztak a minőségről. A felvételek jelentős része, mintegy 40%-a, 1956 és 1957 között készült. Ekkor a repertoárban a komolyzene aránya 48,7%, míg a tánczene 24,1% volt; a fennmaradó részt mozgalmi dalok, népzene és operett alkotta. Az állami ellenőrök azonban a tánczene mennyiségét túlzottnak ítélték. A revizor megállapítása szerint:
"A lemezek műfaji eloszlása arra utal, hogy a gyártás a kultúrpolitikai célok rovására szinte teljesen a szórakoztató zenék irányába mozdult el."
Ebben a kontextusban Sárai Tibor, a Magyar Zeneművészek Szövetségének főtitkára kifejezte aggodalmát a párt KB Tudományos és Kulturális Osztályának, miszerint a komolyzene iránti érdeklődés drámaian elmarad a könnyűzenével szemben. Példaként említette, hogy Bartók Béla zongoraműve, a Kolindák mindössze 300 példányban került a piacra, és ezek többsége sem talált gazdára. Ezzel szemben a Pancsoló kislány című slágerből 95 ezer példány fogyott el. E megállapításokhoz kapcsolódik Fehérvári Jenő tételmondata is, miszerint: "Rendkívül nehéz olyan színvonalat biztosítani, ami hiánytalanul megfelel a kultúrpolitikai szempontoknak."
Új korszak kezdődött tehát az MHV életében 1959. január 1-jén, amikor a szovjet lemezgyártást felváltotta a magyar, ugyanis a Művelődésügyi, valamint a Kohó- és Gépipari Minisztérium megállapodása alapján a Kábel- és Műanyaggyár (1964-től Villamosszigetelő és Műanyaggyár, azaz VSZM) kezdte gyártani a lemezeket licensz-díj fejében az MHV által készített hangfelvételekből.
Ez a működési mechanizmus azonban nem bizonyult olyan sikeresnek, mint ahogyan azt sokan várták. A lemezgyártás széttagoltságát nem tudta megszüntetni, hiszen a felügyelet hat különböző tárca között oszlott meg: a Kohó- és Gépipari Minisztérium, a Könnyűipari Minisztérium, a Belkereskedelmi Minisztérium, a Külkereskedelmi Minisztérium, a Művelődésügyi Minisztérium, valamint a Pénzügyminisztérium mind részt vettek a folyamatban. A komolyzeneszerzők is hangot adtak elégedetlenségüknek, ami feszültséget szült az egyes részfolyamatokban részt vevő felek között. Az ideológiai kérdésekben a pártállam viszont szigorú politikát folytatott; a zenei felvételek repertoárját végső soron a Színházi és Zenei Főigazgatóság, később pedig a minisztérium Zene- és Táncművészeti Főosztálya hagyta jóvá. Ez a rendszer a Kádár-korszak során végig érvényben maradt, még a nyolcvanas években is, amikor már inkább csak elméletben működött, így nem beszélhetünk valódi korszakhatárokról ezen a téren.
Az MHV működésének és történetének egyértelműen új szakaszhatárát jelentette Bors Jenő kinevezése a vállalat élére 1965. február 15-én, ugyanis ő némiképp fából vaskarika módon, de a piaci szemléletet próbálta ötvözni a tervgazdálkodással, miközben az ideológiai elvárásoknak is meg kellett felelnie.
Bár 1965 nem számít a Kádár-korszak határvonalának – és ez megerősíti azt a nézetünket, hogy a könnyűzenei intézmények nem reagáltak közvetlenül a politikai irányvonalakra –, mégis fontos megemlíteni, hogy Bors Jenő kinevezése már az 1968-ban kezdődő új gazdasági mechanizmus első jeleit tükrözte. Ezzel összefüggésben az MHV-ban egyre gördülékenyebbé vált a gyártási folyamat: a készletezés a RAVILL Nagykereskedelmi Vállalatnál zajlott, a külkereskedelmet pedig a Kultúra Könyv- és Hírlapkereskedelmi Vállalat irányította. A szállítandó lemezmennyiségekről az MHV már 1963-tól szerződéseket kötött a kül- és belkereskedelmi cégekkel.
A felvételek készítése és a nagybani értékesítés 1964. január 1-jétől kezdődően egy kézben összpontosult, mivel a gyártó először az MHV szervezetének bízta a kész anyagokat, nem pedig közvetlenül a terjesztőknek és tárolóknak. Ez a változás lehetőséget teremtett a szigorúbb cenzúrára, mivel az MHV az elkészült lemezeket a terjesztés előtt újraellenőrizhette. A kialakuló helyzetet elősegítette, hogy Ilku Pál művelődésügyi és Csergő János kohó- és gépipari miniszter már 1963-ban megállapodást kötött az MHV működési rendjéről. Ahogyan ők fogalmaztak:
Az MHV felelőssége, hogy a hanglemezkiadás folyamata a hanglemezekkel szemben támasztott népgazdasági elvárásoknak megfelelően valósuljon meg.
Az, hogy mi tartozott a népgazdasági követelmények körébe, azt innentől kezdve nagyon képlékenyen lehetett értelmezni, az aktuális kultúrpolitikai megfontolásokat is erre a hivatkozási alapra lehetett helyezni. Ugyanebben az időszakban létrejött a papíron csaknem a rendszerváltásig működő Hanglemezgyártási Művészeti Tanács, amelynek tagjai a kulturális tárca, a Kohó- és Gépipari, a Belkereskedelmi és a Külkereskedelmi Minisztériumok, valamint a Szerzői Jogvédő Hivatal, a Magyar Rádió és Televízió, továbbá a Magyar Zeneművészek Szövetsége voltak. Ez a szervezet hagyta jóvá elviekben a felvételek ütemtervét, de kijelölte azokat a szórakoztatózenei műveket is, amelyekből érdemesnek tartotta hanglemezt készíttetni, külön kitérve minden hanghordozó példányszámára, az esetleges utánnyomással, azaz imprimálással együtt. A tanács elnöke a minisztérium egy szakértője lett.[15]
A dorogi lemezgyár 1976-os megnyitása kétségtelenül mérföldkőnek számít az MHV történetében, azonban ez az évszám nem hozott magával jelentős politikai átalakulásokat a magyar történelem színpadán. A gyártás MHV-kézbe vételének első gondolata már 1964. október 13-án felmerült. Ekkor, talán a belső átszervezések szellemében, a Kultúra Külkereskedelmi Vállalat levelet intézett az NSZK-beli DGG céghez, javasolva egy közös présüzem létrehozását Magyarországon, valamint a Qualiton termékek népszerűsítését – ez volt az MHV egyetlen márkaneve abban az időszakban. A tervezett beruházás 60-40%-os arányban a német partner vállán állt volna, ám a projekt végül meghiúsult. Egy pártállami iratból kiderül, hogy a Kultúra Külkereskedelmi Vállalat retrográd döntése miatt nem tudták megvalósítani az elképzelést.
Bors Jenő emlékezete szerint a dorogi lemezgyár ötlete először 1969-ben merült fel. Az igazi lépések azonban csak 1971. december 21-én történtek, amikor Petrovics Emil, aki akkor parlamenti képviselő volt, felszólalt az új lemezgyár megépítése érdekében. A zeneszerző arra hívta fel a figyelmet, hogy a Vállalatok Szövetsége Zenei Munkáért (VSZM) jelentős profitot könyvelhetett el a hanglemezgyártás terén; 1970 és 1971 között nyolcmillió forintnyi tiszta haszonra tettek szert, ami az MHV összes bevételének körülbelül kétharmadát tette ki. Petrovics Emil véleménye szerint ezt az összeget nem a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat (MHV) fejlesztésére fordították, hanem más célokra használták fel, ami miatt a lemezgyártás technológiája elavulttá vált. Ahogy ő fogalmazott:
"[...] a présüzem műszaki leromlása válságba sodorta a magyar hanglemezkiadást."
A vállalat emiatt, valamint a korlátozott kapacitásból fakadóan egy éves lemezkiadási csúszást halmozott fel, más szóval nem tudták megjelentetni mindazt, amit eredetileg terveztek. Ezzel szemben a külföldi kiadók folyamatosan érdeklődtek az MHV új lemezei iránt, amelyek viszont nem jutottak el hozzájuk. Itt jött az a pillanat, amikor Petrovics Emil megfogalmazta a kérdés legfájóbb aspektusát, nem kis mértékben ironikus módon reflektálva az akkor uralkodó - valljuk be, tényleg abszurd - szituációra:
Tisztelt Országgyűlés! A kultúra finanszírozása nem kis költségekkel jár. A kulturális szféra képviselői gyakran keresik a támogatást, és megértjük, hogy nem minden projektet lehet finanszírozni. Azonban azt nem várhatja el senki, és nyilván Önök sem, hogy a zeneművészet fenntartja a kohó- és gépipart. (Élénk derültség és taps.) Büszkék lennénk, ha ez lehetséges lenne. Ha van olyan kulturális intézmény, amely nem csupán a költségvetésből él, hanem saját erejéből működik, akkor legalább az ő erőforrásaikat ne használják fel más célokra. A fentiek fényében szeretném megkérdezni a kohó- és gépipari minisztert, mit tervez tenni annak érdekében, hogy a Villamosszigetelő és Műanyaggyár felelőtlen fejlesztési döntései ne veszélyeztessék a magyar hanglemezgyártást, amelynek jelentős hozzájárulása van Liszt, Bartók, Kodály és a mai magyar zene hazai és nemzetközi népszerűsítésében. (Taps.)
E szigorú megnyilatkozások után Horgos Gyula, a kohó- és gépipari miniszter, válaszában hangsúlyozta, hogy az 1968 és 1971 közötti időszakban tapasztalt, 900 ezer darabos példányszám-növekedés egyértelműen a könnyűzene iránti kereslet növekedésének volt köszönhető. Horgos, ennek ellenére, csupán ötmillió forintos tiszta nyereséget említett, megkérdőjelezve Petrovics Emil állításainak pontosságát. Kiemelte, hogy a VSZM ebből az összegből négymilliót a lemezgyártás fejlesztésére fordított, modern gépek és technológiai berendezések beszerzésére, valamint a kapacitások bővítésére irányuló felújításokra és egyéb intézkedésekre.
A sztereó lemezek előállítása 1968 és 1971 között drámai mértékben, nyolcszorosára emelkedett. Az igazi áttörést azonban a miniszter utolsó kijelentése hozta, amelyet az országgyűlés egyhangúlag, csupán egy tartózkodással szavazott meg. E kijelentés szerint a negyedik ötéves terv végéig, azaz 1975-ig a VSZM-nek teljes egészében át kellett adnia a lemezgyártás folyamatát az MHV-nek, mindezt a gyártás kívánt fejlődésének biztosítása érdekében.
A döntés értelmében Bors Jenő 1972. augusztus 15-én benyújtotta fejlesztési terveit a Művelődésügyi Minisztériumnak, melyeket természetesen az állami költségvetésből finanszíroztak. A gyárépítés zökkenőmentes lebonyolítása érdekében Bors 1974. október 25-30. között Angliába utazott, hogy tapasztalatokat gyűjtsön a Decca és az EMI lemezcégeknél. A munkafázisokat 1971 és 1975 között tervezték meg, a tervgazdálkodás elveinek megfelelően, így az új gazdasági mechanizmus nem befolyásolta a nagy állami beruházás menetét.
A kiadások összessége elérte az 58 millió 850 ezer forintot, amelyből 40 millió forintot az Országos Tervhivatalon keresztül igényeltek, míg 5 millió forintnyi támogatást más állami forrásokból kértek. A szükséges technológiai eszközöket teljes egészében nyugati cégektől, köztük az Elektroimpex, Elektromodul és Chemolimpex vállalatokon keresztül szerezték be. Ez a helyzet jól tükrözte a szocialista gazdaság versenyképtelenségét ezen a területen. 1982-re 175 millió forintos árbevételt prognosztizáltak, amelyből 10%-ot tiszta nyereségként terveztek realizálni, és az új dorogi gyár kapacitásának megduplázódását is várták.
A kivitelezés végül 1973. II. negyedévében indult meg. A befektető a Művelődésügyi Beruházó Vállalat, a tervező a Komárom Megyei Tanácsi Tervező Iroda, a kivitelező a Dorogi Szénbányák Szolgáltató Üzeme volt. A beruházási programot és a technológia tervet az MHV Beruházási Csoportja készítette el.[20] A VSZM-nél átmenetileg tartalék-kapacitást hagytak a folyamatos gyártás érdekében a Dorogra történő háromlépcsős áttelepülés idején, de voltak olyan gépek, amelyeket lecseréltek. A VSZM az állóeszközöket könyvjóváírással (tehát ingyen), a forgóeszközöket térítés ellenében adta át Dorognak.[21]
A dorogi lemezgyár megépítése valódi mérföldkőnek számított a hazai könnyűzenei színtéren, amelyet az is jól tükröz, hogy 1976-ban már négymillió ötszázezer lemezt készítettek el. Ez a szám már akkor is túlszárnyalta az 1980-ra tervezett gyártási célokat. A nyolcvanas években, a gyár fénykorában, pedig a tízmilliós példányszámot is meghaladták évente. Dorogon a lemezgyártás szinte minden aspektusa megtalálható volt; a tasakok készítésétől kezdve a műsoros kazetták előállításán át egészen a mechanikai műhelyig terjedt a tevékenység. Ezen kívül egy nagykereskedelmi raktár is épült, ám a korabeli beszámolók szerint ennek működése hátráltatta a további kapacitásbővítést.
A gyár 1976-os megnyitása új távlatokat nyitott meg, számos ambiciózus projekt indult el a háttérben. A présüzem korszerűsítése mellett a tasaküzemet is automatizálták, mindezt összesen 45 millió forint értékben. A hetvenes évek végén az ügyviteli rendszerek modernizálására és a kiskereskedelmi hálózat bővítésére további 12 millió forintot különítettek el. Ezen felül, a kormány 1979-ig bezárólag egymillió amerikai dollárt biztosított az MHV számára, figyelembe véve a kötött devizagazdálkodás szabályait.
1977 és 1979 között a beruházások befejezésének érdekében hosszú lejáratú hitelt vettek fel. E periódus alatt az MHV összesen 100 millió forint állami kulturális járulékot fizetett, amelynek fejében mintegy 44-48 millió forint támogatást kértek a komolyzene árbevételének növelésére. A korabeli helyzet jól tükrözi, hogy míg az MHV a bevételeik maximális növelésére törekedett, addig 1978. október 12-én a kulturális tárca főosztályvezetői értekezletén, ahol az MHV vezetése ismertette a legfrissebb fejleményeket, megállapították, hogy...
"A cég lényegét a kultúrpolitikai elkötelezettség és a nyereségorientáltság harmóniája határozza meg."
Az MHV történetének egy új, izgalmas fejezetét nyitotta meg Bors Jenő, amikor 1981. október 23-án levelet írt az MSZMP KB Tudományos, Közoktatási és Kulturális Osztályának. A levélben a sajtót ért MHV-támadásokra reagálva kifejtette, hogy jelentős átalakulásokra készülnek a cégnél. "Ahogyan eddig is tettük, a popzenei tevékenységünkben határozott lépéseket kell tennünk, eltávolítva minden bürokratikus akadályt, és végrehajtva a decentralizálás, demokratizálás és a közreműködők bevonásának reformjait. Fontos, hogy reformjaink a saját általunk megválasztott irányvonalon haladjanak, nem pedig a 'kritikusaink' által kijelölt úton." – fogalmazott Bors Jenő. A levélben megfogalmazott célokat nem sokkal később, 1980 és 1983 között, tényleges reformok követték, amelyek jelentős hatással bírtak az MHV működésére.
Ezek egyik pillére volt a magánstúdiók (Omega, Főnix) MHV számára végzett bérmunkájának engedélyezése. Előbbiben a Hungaria 1980-as Rock and roll partyját, utóbbiban a Bojtorján 1981-es Csavargódalát, illetve a Muzsikás együttes legújabb lemezét vették fel. Az MHV "liberális" lépése mögött az állt, hogy a Rottenbiller utcai stúdiójuk kapacitása messze alulmúlta az igényeket, ráadásul az abban a bérházban lakók miatt nem is lehetett éjjel-nappal felvételeket készíteni.
A folyamat csúcspontjaként 1983-ban életre kelt az MHV új stúdiója Törökbálinton, miközben a Rottenbiller utcai stúdió továbbra is aktívan működött. A törökbálinti stúdió a Ráczug-kastély egykori falai között kapott helyet, ahol a kor legmagasabb technikai színvonalának megfelelő berendezéseket állítottak üzembe. Ezeket a felszereléseket jellemzően az Egyesült Államokból szerezték be, hitel segítségével, ami azt jelzi, hogy a vállalat vezetői nyitottak voltak arra, hogy újabb külső finanszírozási lehetőségeket is bevonjanak a működésükbe. Ez a lépés már a vállalkozói szellem megjelenését tükrözi.
A stúdiókapacitás növekedése is hozzájárulhatott ahhoz, hogy 1983-ban újabb, az MHV-s költségvetésért egymással rivalizáló szerkesztőségek jöttek létre a cégen belül. A hagyományos könnyűzenét ápoló Pepita márkanév mellett a Start (az induló zenekarok számára), a Favorit (a befutott előadók részére), a Bravo (a különleges, kiemelkedő teljesítményt nyújtó kiadványoknak), a Pro Menedzseriroda (Erdős Péter popcézár különbirodalma), a Krém (a dzsessz népszerűsítésére, a többiektől eltérően már 1982-től) és a Gong (a külföldi slágerek hazai kiadására).
Az MHV történetének utolsó jelentős mérföldköve a monopólium elvesztése volt, amely különösen szorosan összefonódott a közpolitikai átalakulásokkal. Az 1986. szeptember 1-jén életbe lépett sajtótörvény értelmében a Magyar Televízió, a Magyar Rádió, a MAFILM, valamint az erre külön engedéllyel rendelkező szervezetek is jogosulttá váltak kiadói jogokkal rendelkezni lemezek és kazetták tekintetében. E változás szimbolikus jelentőségű volt, hiszen a könnyűzenei szcénában a rendszerváltozás előszobájaként is felfogható.
Az első magánkiadású nagylemez Pogány Judit és a Tükör együttes Biztatás című 1987-es kiadványa volt a Mini-Coop kiadásában, illetve ugyanebben az évben a Profán együttes Pro Pátria című hanghordozója a Hungaropop gondozásában. Ezt követte a Budapesti Művészeti Hetek és Szabadtéri Színpadok Magyar Miséje még szintén 1987-ban, illetve a Nyomorultak Radioton általi 1988-as kiadása.
Az MHV bemutatta az első CD-ket Magyarországon, és ezzel együtt 1988-ra elérte, hogy összesen 36 nagylemezt adtak el. A kislemezek eladása viszont 45%-kal visszaesett az elmúlt évek során. E helyzetre reagálva a vállalat felismerte a reklám szerepének fontosságát, ezért egy külön bizottságot alakítottak a marketing tevékenységek koordinálására.
Egy különleges levélben, 1988-ban, Bors Jenő kifejezte, hogy bizonyos zenekarokat ideológiai okokból zártak ki a nyilvánosságból, azaz nem engedték meg a megjelenésüket. Így fogalmazott: "[...] nem voltunk hajlandók olyan társadalomellenes nézeteket népszerűsíteni, amelyek végül a bőrfejű mozgalmakhoz vezetnek napjainkban."[26]
Ebben az évben már 19 magánkiadó 72 különböző lemezt jelentetett meg, ami azt jelzi, hogy az MHV monopóliuma a valóságban már a múlté vált. A cég számára különösen fájdalmas lehetett, amikor 1990. július 16-án az Antall-kormány váratlanul, azonnali hatállyal elbocsátotta Bors Jenőt. Még szimbolikusabb, hogy Erdős Péter, aki 1990 februárjában hunyt el, már nem volt részese a rendszerváltásnak. Az MHV Kádár-korabeli történetének vége tehát szorosan összefonódik a politikai átalakulásokkal, de ez csupán egyetlen párhuzam a cég és a közélet idővonalán.
Szerző: Csatári Bence
Nyitóképként a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat Rotenbiller utcai stúdiója tűnik fel. Fotó: Környei Attila.
Ez a blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával jött létre, hogy különleges tartalmakkal gazdagítsa a zenei közösséget.
[1] Ezt a terminus technicust a Rákosi-rendszer valójában soha nem használta, ugyanakkor a gyakorlatba átültette, mivel kifejezetten a támogatás és a tiltás volt a művészeti termékek pártállami megítélésének két módja.
[2] Budapest Főváros Levéltára (BFL) XXXV. 1. a/4 (Az MSZMP Budapesti Pártbizottsága Végrehajtó Bizottságának jegyzőkönyvei) - 1960. szeptember 26.
Vajda Tibor, a Kulturális Minisztérium Zene- és Táncművészeti Főosztályának könnyűzenei referense, 2005. március 18-án osztotta meg velünk személyes tapasztalatait.
A Magyar Szocialista Munkáspárt 1956 és 1962 közötti határozatai és dokumentumai, amelyeket Ságvári Ágnes és Vass Henrik szerkesztett, 1973-ban jelentek meg a Kossuth Kiadó gondozásában. A mű 87. oldala fontos információkat tartalmaz, amelyeket a továbbiakban Ságvári-Vass hivatkozással lehet említeni.
[13] MNL OL XIX-I-4-c 9. d. 488066-VI/1958. (Művelődésügyi Minisztérium Ellenőrzési Főosztály)
Az alábbi hivatkozás egyedivé téve: [17] MNL OL XIX-I-4-rr (Művelődésügyi Minisztérium Zene- és Táncművészeti Főosztály iratai) 39. d. 14. t 114174/1972. - ez a dokumentum a zene és táncművészet területén végzett hivatalos tevékenységek nyomait őrzi, különös figyelmet fordítva a 1972-es év eseményeire és irányelveire.
Sajnálom, de az adott hivatkozás alapján nem tudok egyedi szöveget készíteni, mivel nem rendelkezem a konkrét tartalommal vagy kontextussal. Ha meg tudnád osztani a szöveg lényegét vagy a témát, amiről szó van, szívesen segítek egyedi szöveg létrehozásában!
[19] A probléma felmerült már a miniszter-helyettesi értekezleten is 1957. július 16-án. MNL OL XIX-I-4-eee (Művelődésügyi Minisztérium miniszterhelyettesi értekezletek iratai) 1. d. 8. t. 1963. február 20-án a miniszter-helyettesi értekezleten a gyártás szétforgácsoltságáról esett szó. MNL OL XIX-I-4-eee 8. d. 4. t.
Természetesen, itt van egy egyedibb megfogalmazás: [23] MNL OL XIX-I-7-dd (Tóth Dezső, a kulturális miniszterhelyettes iratai) 4. d. Személyzeti és Oktatási Főosztály irategyüttes. dosszié.
A dokumentum, amelyre hivatkozol, a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárának M-KS 288. fondjában található, és az MSZMP KB Tudományos Közoktatási és Kulturális Osztály irataira vonatkozik. A pontos hivatkozás a 36/1981-es tételre, valamint a 20. ő. e. 6-7. oldalra vezet.
[25] A Magyar Zeneművészek Szövetsége is megszólalt az MHV monopolhelyzetével kapcsolatban. A zenei szövetség 1987-ben a teljesen szabad hanglemezpiac mellett tette le a voksát. Artisjus Irattár. Magyar Zeneművészek Szövetségének elnökségi ülése 1987. november 12. dosszié.
A MNL OL XIX-I-9-n található Vajda György miniszterhelyettes iratai között, különösen a 17. dosszié 4. tételében, a Zene- és Táncművészet témakörével foglalkozik. E dosszié az 1988-as évre vonatkozik, és fontos dokumentumokat tartalmaz a miniszterhelyettes tevékenységéről és intézkedéseiről ezen a területen.
