Cannes-ban a tragédiák szövi át a történeteket, ahol a sors iróniája és az emberi dráma találkozik a vásznon. Itt nem csupán filmek készülnek, hanem életre kelnek a mély érzelmek, a fájdalmas emlékek és a reményteljes pillanatok. Minden egyes alkotás egy
Juliette Binoche és Leonardo DiCaprio Cannes varázslatos világában találkozik. A francia színésznő, aki a zsűri elnökeként irányítja a fesztivál eseményeit, nemcsak a filmek iránti szenvedélyéről ismert, hanem arról is, hogy korábban a Cinefest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál vendégeként lenyűgözte a közönséget. Az idei Cannes-ban újra megcsillan a tehetsége, míg DiCaprio, a filmszakma egyik legismertebb alakjaként, izgalmas pillanatokat hoz a rendezvényre.
A Croisette-en ragyogó napsütés és fényűzés uralkodik, míg a vetítőtermek sötétjében mélyen megindító emberi drámák bontakoznak ki. Cannes-ban a monumentalitás és az intimitás tökéletes harmóniában létezik: a gigászi költségvetésű blockbusterek éppúgy helyet kapnak, mint a szűkös anyagi keretek között készült művészfilmek. A vörös szőnyegen a több tízezer eurós haute couture ruhák és az ékszerek csillogása mellett a vásznon a nyomor, a szenvedés és a kilátástalanság olyan mélységei tárulnak fel, amelyekről sokan még csak álmodni sem mernek. Miközben a sajtó egyik fele izgatottan figyeli, hogyan hódította meg Heidi Klum a vörös szőnyeget egy lenyűgöző, virágos uszállyal, fittyet hányva az új dress code-ra, addig a másik fele a versenyfilmek körüli szenzációkról cikkezik lázasan.
Cannes: nem sok a vidámság
A hivatalos versenyprogram eddig nem sok örömet hozott számunkra. Mascha Schilinski "Sound of Falling" című filmje egy farmon játszódik, és négy generáción át meséli el egy család tragikus történetét. A film hátterében diszkréten ott bujkál a háború, Kelet- és Nyugat-Németország megosztottsága, valamint az a paradox helyzet, hogy a mai fiatalok mindennapjait már nem ezek a múltbéli események határozzák meg, de a személyes tragédiák mégis folyamatosan kísértenek. Sergei Loznitsa "Two Prosecutors" című alkotása a sztálinista terror legsötétebb időszakát idézi fel, és nyíltan reflektál a rendszer szörnyű kegyetlenségére, amely annyi ártatlan életet követelt. Miközben ezeket a sorokat írom, a mellettem lévő teremben éppen Oliver Laxe "Sirât" című filmjének sajtókonferenciája zajlik, amelyet a televíziós kivetítőn figyelek. A film egy apa kálváriáját követi, aki a lányát keresi az afrikai sivatagban, ahol a természeti kihívások mellett a növekvő háborús feszültség is megnehezíti az útját.
