"Születésem pillanatától fogva érzem, hogy valami borzalmas súlya nehezedik rátok" - A transzgenerációs traumák nyomában.
Ma már egyre inkább tudatosul bennünk, hogy nem teljesen üres lappal érkezünk erre a világra: érzelmi örökségünk már a születésünk előtt elkezdődik. Nem csupán fizikai jellemzőinket, mint például bőrszínünket vagy testi adottságainkat örököljük felmenőinktől, hanem a családunk múltjának történeteit is. Előfordulhat, hogy bizonyos fájdalmas élmények és azok tudattalan hatásai generációról generációra tovább öröklődnek, így jelentős hatással vannak a családtagok kapcsolataira, identitására, szülői stílusára, valamint testi és lelki egészségére. Hogyan tudnánk megtörni a traumák ördögi körét, amely generációkon átível? Erre keres gyógyulási lehetőségeket Lena Dunham és Stephen Fry a Kincs a múltból (Treasure) című filmben, amely december 19-től lesz látható a hazai mozikban. Milanovich Domi írása.
Lena Dunham, a Csajok (Girls) című HBO-sorozat írója és színésze, most egy új szerepben mutatkozik be. Ő alakítja Ruth Rothwaxot, egy amerikai újságírót, aki apjával, Edekkel, 1991-ben Lengyelországba utazik – akit Stephen Fry játszik, a híres Fry és Laurie duó egyik felében, valamint a Fekete Vipera és az Oscar Wilde szerelmei című filmek sztárjaként ismert. Az apa-lánya páros – vagy ahogy a vidám, bozontosan kedélyes Edek fogalmaz, a lány-apja – célja, hogy felfedezzék a férfi gyermekkori emlékhelyeit. Azonban a holokauszt túlélő Edek, érthető okokból, vonakodik szembenézni a múltjával, így eleinte inkább próbálja megakadályozni az utazás tervezett programjait, ami számos mulatságos helyzetet eredményez.
A film egyik legnagyobb erőssége, hogy mélyen belemerül a vasfüggöny utáni Lengyelország fojtogató, szürke világába, amelyet a dohányfüst és a melankólia leng át. A nézők előtt kibontakozik a lepukkant szállodák, omladozó panelházak és romos utcák képe, ahol a helyiek, hol gyanakvóan, hol pedig szívélyesen fogadják a főszereplőket. A mellékszereplők között pedig igazán ragyognak a lengyel színészek, mint például Zbigniew Zamachowski, aki Stefan, a taxisofőr megformálásával igazi életet lehel a történetbe, vagy Iwona Bielska Zofia szerepében, aki szintén maradandó nyomot hagy a nézőkben.
A "Kincs a múltból" című alkotás Lily Brett ausztrál szerző 25 évvel ezelőtt megjelent "Too Many Men" (Túl sok férfi) regényére épül, amely 2000-ben elnyerte a Commonwealth-díjat. Noha a történet fikció, valós események inspirálták. Brett szülei, Max és Rose, hasonlóan a filmben szereplő Edekhez és feleségéhez, Łódźban éltek a második világháború kitörése előtt. A nácik hatalomra jutásakor a gettóban házasodtak össze, majd mindkettejüket, valamint családtagjaikat Auschwitzba deportálták. A koncentrációs tábor felszabadítása után hat hónap telt el, mire a házaspár tagjai, akiket különböző helyszíneken tartottak fogva, végre egymásra találtak.
Brett 1946-ban látta meg a napvilágot, és mindössze két éves volt, amikor családjával Melbourne-be költöztek. Hasonlóan a filmbeli Ruth-hoz, Brett is zenei újságíróként vált ismertté, és interjúi Jimi Hendrixszel, Janis Joplinnal és Mick Jaggerrel hozzájárultak ahhoz, hogy csökkentsék a '60-as évek Ausztráliáját sújtó kulturális elszigeteltséget.
Brett holokaszttúlélők gyerekeként bőven szerzett tapasztalatokat arról, milyen súlyosan traumatizált szülők mellett felnőni. Milyen az, amikor a múlt mélyen elhallgatott, tabusított dologgá válik a családban, mégis mindenre rátelepszik, mint egy láthatatlan teher: azok lelkét is nyomja, aki még nem is éltek a borzalmak idején.
Lily Brett a '90-es években, már középkorú felnőttként, apjával, Maxszel együtt utazott el Lengyelországba, hogy mélyebb kapcsolatba kerüljön a családi gyökereivel. Az alkotók ezért a filmet Max Brettnek ajánlják. Az egyik emlékezetes jelenetben Edek előhozakodik egy fotóval a feleségéről, ám a képen valójában Lily Brett édesanyja, Rose Brett látható.
Vannak olyan súlyos traumatikus események, amelyek nem csupán azokat az embereket érintik, akik közvetlenül átélték őket, hanem mélyen hatnak a következő generációkra is, alakítva azok életét és sorsát. Különösen jellemzőek ezek a történelmi traumák, amelyek faji, etnikai vagy kulturális elnyomással, háborúkkal, gyarmatosítással vagy természeti katasztrófákkal kapcsolatosak. Az ilyen szélsőséges tapasztalatok áldozatai olyan testi és viselkedési reakciókat, valamint a világhoz való hozzáállást fejlesztenek ki, amelyek bár az adott körülmények között segítették őket a túlélésben, később, biztonságosabb környezetben maladaptív viselkedéseket eredményezhetnek.
Ráadásul ezek a reakciók a sejtek szintjén is áthagyományozódhatnak - bár a DNS-t nem módosítják, mégis befolyásolják, hogy az utódokban mely gének lépnek működésbe vagy éppen maradnak inaktívak.
A szülők és nagyszülők érzelmi tapasztalatai mélyen befolyásolják a gyerekek és unokák fejlődését, és ennek a jelenségnek a tudományos háttere kiterjedt szakirodalommal rendelkezik. A transzgenerációs traumák jelenségét különösen a holokauszt túlélőinek családjaiban vizsgálták a legátfogóbban. Számos tanulmány dokumentálta a leszármazottaknál jelentkező különféle tüneteket, mint például a világgal szembeni bizalmatlanságot, a krónikus szorongást, az érzelem kifejezésének nehézségeit, valamint a folyamatos félelemérzetet és a hipervigilanciát, amely fokozott éberséget jelent. Ezen túlmenően a szeparációs szorongás fokozott jelenléte, illetve a bizonytalan kötődési stílusok is megfigyelhetők. További kutatások arra is rámutattak, hogy a harmadik generációs túlélők esetében is magasabb a szorongás szintje, a táplálkozási zavarok kockázata, és átlagosan hosszabb időt töltenek pszichoterápiás kezelésben.
A családi rendszerek egyik alapvető fogalma a differenciálódás, amely arra vonatkozik, hogy a családtagok mennyire képesek pszichológiai szempontból elkülönülni egymástól. Ez a képesség azt jelzi, hogy miként tudjuk kiegyensúlyozni a családhoz való tartozásunkat és a saját egyéniségünk kifejlődését. Néhány elméletalkotó a differenciálódás négy fő aspektusát azonosította. Ezek közé tartozik az én-érzetünk megőrzésének képessége a közeli hozzátartozókkal való szoros kapcsolatokban, a saját szorongásunk kezelésének képessége, a függetlenség megteremtése mások belső állapotaitól, valamint a fájdalom és diszkomfort elviselése a személyes fejlődés érdekében.
A holokauszttúlélők családjaira koncentráló vizsgálatok egy része pont ebben a szeparációs-individuációs folyamatban - amelyet persze kulturális tényezők is meghatározhatnak - talált nehézségeket. Úgy tűnik, hogy azokban a családokban, ahol a szülők érzelemszabályozási problémákkal küzdenek, túlféltik, kontrollálják a gyerekeiket, és a családtagok fuzionálnak, tehát kisebb mértékű a pszichés elkülönülés, ott nagyobb eséllyel adja át a traumákat egyik generáció a másiknak.
Ilyen pillanatokban a gyerekek gyakran úgy érzik, hogy ők a szüleik és rokonaik folytatásai, és a felmenőik lelki állapotának javítása a vállukon nyugszik. A származásuk vagy a múltjuk iránti érdeklődés nem megengedett számukra, hiszen az régi sebeket hozhatna a felszínre. A negatív érzéseik kifejezése is tiltott, mert attól tartanak, hogy ezzel újabb fájdalmat okoznának az édesapjuknak vagy édesanyjuknak.
"Születésem óta érzem, hogy valami borzalmas dolog történt veletek, de sosem volt bátorságom, hogy rákérdezzek" - mondja Ruth Edeknek a filmben.
Nem meglepő, hogy a kommunikációs stílus szoros kapcsolatban áll a személyes differenciáltság szintjével. Amikor elérsz egy bizonyos fokú függetlenséget, képes leszel arra, hogy felismerd és érvényesnek tartsd a saját szükségleteidet és érzéseidet, majd ezeket kifejezd a környezeted számára. Ebben a helyzetben már tudatosan értékelheted a konfliktusokban betöltött szerepedet, és azonosíthatod azokat a dolgokat, amelyekért reflektálnod és felelősséget vállalnod kellene. Kutatások bizonyítják, hogy a traumatikus élmények nyílt, verbális feldolgozása – természetesen a gyermek életkorához illeszkedve – a pszichológiai distressz alacsonyabb szintjével hozható összefüggésbe a traumatizáltak utódainál.
Amikor egy családban a csend és a hallgatás dominál, az eleinte talán "természetesnek" tűnik a gyermek számára, mivel nem ismer másfajta légkört. Ilyenkor szülei fájdalmáról csak sejtései lehetnek, egyfajta homályos érzéklete, amelyben felkavaró fantáziák kavarognak. A feldolgozást pedig tovább nehezíti, hogy a gyermek teljesen magára marad a félelmeivel és kérdéseivel. Így a felmenők múltja sokak számára érthetetlen, mégis fenyegető árnyként lebeg a mindennapok felett. Ezért is válhat különösen jelentőssé a (történelmi) traumák földrajzi helyszíneire való visszautazás, hiszen ezek az utazások lehetőséget adnak a múlt megértésére és a sebek gyógyítására.
„Miért kérdezi ezt Edek Rothwax?” – merül fel a gondolat, miközben a groteszk helyzet képe bontakozik ki előttünk: golfkocsival szállítják őket Auschwitz sötét emlékhelyein. A jármű használata egy különleges kiváltságot jelent, amely kizárólag a holokauszttúlélőknek jár. De vajon ki az, aki önként vállalkozna arra, hogy szembenézzen a fájdalmas emlékekkel? Hiszen a múlt megváltoztathatatlan, miért is kockáztatná bárki, hogy újra átélje a szenvedést, amely örökre beleégett az emlékezetébe?
Egyrészt azért, mert a tagadás nem hoz megoldást. A trauma attól még, hogy elnyomják, érezhetően jelen van: felemésztheti az érintett életét, emberi kapcsolatait, munkaképességét, pszichés és testi egészségét. Másrészt - bár a fájó tapasztalatokat nem lehet meg nem történtté tenni -, azt el lehet érni, hogy az emlékezés kevésbé legyen felkavaró, és a személy által kontrollálhatóbb módokon történjen (ne emlékbetörések, rémálmok formájában).
Ehhez természetesen elengedhetetlen, hogy az érintett személy először stabilizálódjon, ami a traumaterápiák kezdeti szakaszának is egyik alapvető célja. Fontos, hogy minél több hatékony eszköze legyen az érzelmek kezeléséhez, ami hozzájárulhat a családi kapcsolatokban való nyíltabb kommunikációhoz is. Az érzelemszabályozás nem helyettesíthető káros szokásokkal, mint például a drog- vagy alkoholfogyasztás, túlevés, vagy öngyilkossági kísérletek. Az egészséges megküzdési stratégiák kialakítása elengedhetetlen ahhoz, hogy a nehéz helyzeteket megfelelően lehessen kezelni.
A poszttraumás stressz-zavar kezelésének különböző megközelítéseinél, mint például a traumafókuszú kognitív viselkedésterápia során, gyakran felmerül az a lehetőség, hogy a páciens a terapeutájával együtt fizikailag is ellátogasson a trauma helyszínére. Egy 2016-ban végzett kutatás során 25 olyan egyén mélyinterjút készítettek, akik már átélték ezt a tapasztalatot.
"Elmúlt a szag. A szag, azt hittem, sosem múlik el" - mondja Edek megdöbbenve, amikor negyven évvel később belép Auschwitz területére. Ehhez hasonlóan, a fent említett vizsgálat résztvevői közül többen is (32%) hangsúlyozták, hogy a trauma helyszínében bekövetkezett fizikai változások - hogy máshogy néz ki, és más testi érzeteket is kelt -, segítették őket a továbblépésben. A helyszín akkori és mostani verziójának áttekintése, a hasonlóságokon, különbségeken való gondolkodás, azok megvitatása a terapeutával vagy egy támogató személlyel szintén hozzájárulhat ahhoz, hogy az idői perspektíva erősödjön, és a fájó emlékek még inkább a múltba helyeződjenek, ami egyfajta megnyugvást, felszabadultság-érzést is hozhat a jelenben.
A válaszadók 24 százaléka úgy vélte, a trauma helyszínére való visszatérés a hézagok kitöltése szempontjából is hasznos volt számára, azaz ezt követően képessé vált az emlékek tisztább felidézésére, az emlékeiben való pontosabb téri tájékozódásra. Ennek különösen azok esetében volt jelentősége, akik a traumájuk bekövetkeztekor szerhatás alatt álltak, vagy elvesztették az eszméletüket. A kutatás résztvevői közül volt, akinek az emlékművek látványa, a közösségi gyász gesztusai adtak erőt. Fontos volt neki, hogy mások is elismerik a veszteségét, és emlékeznek arra, ami az áldozatokkal történt.
A többi érintett hangsúlyozta, hogy óriási sikerélményként élték meg, amikor végre legyőzték a bennük lévő félelmet, és bátran felfedezték azt a helyet, ahová korábban még a gondolataikban sem merészkedtek. Ez a fajta expozíció, amely a különféle ingereknek való kitettséget jelenti, bár kezdetben rendkívül intenzív és megterhelő élmény lehetett – amihez elengedhetetlen volt a megfelelő mentális felkészülés és a támogató személyzet jelenléte –, végül a szorongásuk hosszú távú csökkenéséhez vezetett.
Amikor valakit trauma ér, teljesen normális, hogy az illető el szeretné felejteni azt az élményt. Azonban éppen a fájdalmas emlékek azok, amelyek végül a saját történeted részévé válnak, és ha szembenézel velük, valamint megérted és feldolgozod őket, akkor fokozatosan kevésbé fognak zavarni a mindennapokban.
Ez azt is magában foglalja, hogy amennyiben nem próbáljuk meg letagadni a múltat, hanem inkább integráljuk azt, könnyebben hozzáférhetünk egykori erőforrásainkhoz. Ezzel a megközelítéssel a múlt sötét emlékeinek felidézése egyúttal kincsvadászattá is válik, ahol felfedezhetjük a rejtett értékeket és tanulságokat.
