Nyáry Luca modell szerint a proanorexia jelensége újra kezdi megvetni a lábát, és őszintén szólva, ez aggasztó. A téma komolyságát nem lehet eléggé hangsúlyozni, hiszen a fiatalok körében tapasztalható nyomás és elvárások sokszor súlyos következményekkel

Két levél is érkezett, és az egyik nagyobb meglepetés volt, mint a másik. De szó lesz a csintalan piskie-kről is.

Kezdjük a legizgalmasabb résszel. A házam bérleti szerződésében ez szerepel: az ön landlordjának neve His Royal Highness The Prince William Arthur Philip Louis Prince of Wales, Duke of Cornwall, Rothesay and Cambridge, Earl of Carrick and Strathearn, Baron of Renfrew, Baron Carrickfergus, Lord of the Isles, Prince and Great Steward of Scotland.

Az Ő Királyi Fensége, Vilmos Artúr Fülöp Lajos herceg, a walesi herceg, Cornwall, Rothesay és Cambridge hercege, emellett Carrick és Strathearn grófja, valamint Carrickfergus és Renfrew bárója, továbbá az Isles ura, Skócia hercege és a Nagy Gondnoka.

Igen, ő Vilmos herceg, aki a brit trón várományosa.

Hogy kerültem ebbe a különleges házba? Milyen is az élet a királyi család birtokán? Képzelj el egy 200 éves farmházat, amelynek nem címét, hanem nevét emlegetik. Itt az idő, hogy megosszam veled a történetemet.

Errefelé szombatonként is jár a postás, szép piros autóval, mert kicsit félreeső helyen áll a házunk. A mi postásunk egy nagyon szép, csokibarnára sült mosolygós lány, aki mindig rövidnadrágban jár, mintha sosem lenne tél. De most is az van, sőt, mindjárt karácsony. Amikor a strandon futunk össze vele, a két kutyája és a mi Mollink jót játszik egymással, ha itt az úton sétálunk amikor jön, már messziről integet, és ha van levelünk, oda is adja. Most szombaton azonban különleges küldeményt hozott. Fent dolgoztam, amikor a lányom szólt, hogy levele érkezett a kutyusunknak. Azt hittem, rosszul hallok, de másodszor is ezt kiáltotta, amikor visszakérdeztem. Oké, akkor szünetet tartok, mert ezt látnom kell.

Először azt hittem, talán az állatorvos írt valami miatt, emlékeztető egy vizsgálatra, vagy ilyesmi. De nem volt rajta feladó, az állatorvos biztos tett volna oda valami pecsétet - gondoltam. Izgatottan bontottam ki a borítékot, mégis nagy dolog ez: soha nem kapott még levelet a kutyusunk. Egy karácsonyi képeslap bújt meg benne, és amikor elolvastuk, eléggé meghatódtunk. Szomszédunk, (vagyis az ex szomszédunk), küldött üdvözlőlapot az egész családnak, és azt a viccet találta ki, hogy a kutya nevére küldi. Megható volt a figyelmessége, a kedvessége és a tréfája is.

Ekkor nyújtotta át a lányom a következő borítékot.

A másik boríték már első ránézésre is különlegességet sugallt. Vastag, súlyos, prémium minőségű papírból készült, és a tetején lévő bélyegzők olyan eleganciát sugároztak, hogy egy pillanatra még a légzésem is elakadt.

Bár a szívem hevesen dobogott az izgalomtól, a levél tartalma teljesen zavarba ejtett. A király? Miért éppen én kaptam tőle üzenetet? Milyen okból kereshet?

Magamhoz képest meglepően sokáig elidőztem, mielőtt végre felbontottam a küldeményt. Valahogy különös örömet okozott, hogy a pillanat varázsában lebeghettem, kezemben egy váratlan levéllel, amely tele volt lehetőségekkel. Számos fantáziátlan lehetőséget játszottam el a fejemben arról, hogy mi mindent is közölhetnek velem a palota falai mögül, bár valójában egyetlen verziónak sem volt realitása, hiszen azóta, hogy itt élek, csupán a birodalom gazdagságát élveztem, de semmit sem tettem érte. Az időhúzás nagymestereként előkerestem a legélesebb ollómat, hogy gondosan, minden kár nélkül bontogathassam a borítékot, majd végre nekiláttam a feladatnak.

Hát nem furcsa? Mégiscsak élvezetes volt.

Amikor végre kézbe kaptam az üzenetet, akkor zúdult rám a meglepetés. Nem Károly egyik munkatársa küldte, valami különös okból; a robusztus papír hátulján két elegáns, dombornyomott, ezüsttel bevont betű tündökölt, egy koronával a csúcsán. Az egyik W, a másik pedig C.

Kinyitva a képeslapot, Vilmos herceg és családja mosolygott rám a jobb oldalon, boldogan összeölelkezve, ahogy a nyár végi videójukban is láthattuk őket. "Nagyon boldog karácsonyt és új évet kívánok" - állt szép nyomott betűkkel a bal oldalon,

A családi kép nem csupán egy egyszerű, tömeggyártott képeslap volt. Egy elegáns olívzöld keretbe foglalt, valódi fénykép ragyogott, amelynek minden részlete magával ragadott. Szinte magam előtt láttam, ahogy Vilmos elindul a helyi fényképlaborba, ahol még az analóg filmek világában jártas szakemberek dolgoznak. Odaadja a 36 expós filmtekercset, és a szavak, mint valami varázslat, elhagyják ajkát: "A 14-es kockából kérnék 50 darabot, szépen kidolgozva fotópapírra" - mondhatta alig hallhatóan, miközben izgatottan várta a végeredményt.

„Így tehát, ha szeretné, Felségednek mennyiségi kedvezményt is tudok biztosítani” – mondta az eladó, miközben már számolta is, hogy: „ez összesen 50 fontba fog kerülni.”

"És mikor lesz kész, kérem?" - kérdezhette erre Vilmos. - "Három nap?" Egy gyorsfejszámolással nyugtázta, hogy még meg fogjuk kapni az ünnepek előtt az üdvözletét. "Végül is az még belefér" - mondta.

Amikor hazaérkezett a képekkel, az egész család egy emberként osztozott az örömben. Senki sem foglalkozott azzal, hogy ő éppen furcsán nézett ki, míg a többiek a legjobban sikerült felvételeken pompáztak.

A lényeg az, hogy a többiek mennyire boldogok – ezt a pillanatot a képen is megörökítettük, és itt, a Windsor kastély csendes kis lakásában is érezni lehet. Lajoska különösen büszke volt magára a fotón; cinkos mosollyal és huncut pillantással tündökölt, ahogy azt már megszokhattuk tőle. Katalin, karcsú vonalaival és ragyogó mosolyával, két idősebb gyermekét, Györgyöt és Saroltát ölelte magához, míg Vilmos a karjaiban tartotta őt, mint ahogy ezt a kép ellenőrzésekor is tette. A szeretet és az öröm mindenki arcán ott csillogott.

Amikor végre elérkezett a pillanat, hogy kiválasszák a legjobban sikerült nagyítást, akkor kezdődött el igazán a varázslat.

Vilmos pontosan tudta, mi hiányzik: "Elkérhetem a suliból hozott UHU ragasztódat, kislányom?" - kérdezte Saroltát, aki azonnal előkapta a sárga stiftet. Ügyesen bekenték a kép hátoldalát, majd Katalin precízen a helyére illesztette, az olívzöld keret közepére. Sarolta néhány percig óvatosan tartotta a képet, amíg a ragasztó megszáradt.

Vilmos boldogan elfogadta a segítséget, gondosan odaírta a lapra hogy William, majd együtt betették a borítékba és Lajoska leragasztotta azt.

A többit már az alkalmazottak elvégezték: a postázóba vitték, ott szépen betették egy gépbe, ami rányomta, hogy Buckingham palota, meg a király címerét, elvégre ennyit lehet potyázni egy trónörökösnek, az uralkodónak nem fog feltűnni, hogy kimegy egy plusz levél Vilmos herceg bérlőjének, Károly egyéb küldeményeivel együtt. Eddig a mese.

Lajoska, Vilmos, Katalin, Sarolta és György mosolya egy sorban ragyog előttem, miközben én a kanapén pihenek. A karácsonyfa színes fényei táncolnak a levegőben, és én csak visszanevetek rájuk, átjárva a pillanat varázsával.

Hogy azt mondtam, ünnepi fenyőfa?

Az első itt töltött karácsonykor meglepődtem, hogy már november végén álltak a fák a lakásokban, nem is engedtem a kísértésnek, és csak Szenteste tettük be a miénket, amit előző nap vettünk, mondjuk azt nem állítanám, hogy válogattunk a fák közt, de ahhoz képest, hogy a maradékból hoztunk, egész kis szépség lett.

A következő ünnepet már ebben a varázslatos farmházban töltöttük, és valóban, Mikulás után mi is felállítottuk a fenyőt. Egészen különleges érzés volt így, az év végéhez közeledve, hogy nem kellett a Szenteste kapkodásával megküzdenünk, hiszen a karácsonyfát már korábban felállítottuk és díszítettük. Ez a nyugodt készülődés új dimenziót adott az ünnepi időszaknak, lehetővé téve, hogy igazán átéljük a karácsony varázsát.

Idén már magabiztosan vágtunk neki a fenyővásárlásnak a jól megszokott helyszínen. A fenyő olyan frissességgel ragyogott, hogy az egész otthonunkat átjárta a citrusos-gyanta illat, mintha csak egy erdei varázslat szállt volna meg minket. A fenyő felállítása is simán ment, rutinos mozdulatokkal alakítottuk ki a karácsonyi hangulatot.

Otthon a szokatlanul elágazó fákat kedvünkre forgathatjuk, hogy melyik oldaluk tűnik kevésbé furcsának, de itt erre nem igazán van szükség. Talán egy kis hazai vas fenyőtalp jól jönne, de eddig egy műanyag vödörszerű tartóval bajlódtunk. Most, a harmadik karácsonyunkon azt hittem, már alaposan megismertük ezt az eszközt, és büszkén csodáltuk a frissen felállított és feldíszített karácsonyfát.

Amikor éjjel egy szokatlanul hangos, furcsa pattogásra riadtunk, már sejtettem, hogy a fenyőnk az, ami megadta magát. Elmondhatnánk, hogy elájult, de inkább úgy tűnt, mintha egy zsák dőlt volna el. A gond csak az volt, hogy az aljába töltött 5 liter víz is borult a földre, szétáztatva a szőnyeget és a padlót. Késő este nem éppen ez a legszórakoztatóbb program, de a lányom a takarítás után újra feldíszítette a fát, hiába mondtam neki, hogy reggel is ráér. Csodás lett, talán még szebb, mint első alkalommal.

őszintén szólva, sosem lehetett tudni, hogy a következő alkalommal mit hoznak elénk. A piskie-k, ezek a misztikus lények, igazán különlegesek a cornwalli tájban. Olyanok, mint a tündérek, de talán még inkább a természet szeszélyes szellemei, akik a zöldellő mezőkön és a kövek között rejtőznek. Éjjelente, amikor a hold fénye átszűrődik a fák lombjai között, ők táncra perdülnek a kőkörök körül, miközben a csillagok alatt titkos játékokat űznek. Az itt élők régen tiszteletteljesen fogadták őket, és sokszor jegyezték fel a különös találkozásokat. Képzeljük csak el, ahogy valaki reggel arra ébred, hogy a piskie-k varázslatos módon rendbe tették a házat, a konyha ragyog, és a szerszámok is úgy várják a munkát, mintha maguk is tudták volna, hogy milyen fontosak. Ám a piskie-k kedvessége mellett ott bujkál a játékos szellem is: megtréfálnak az utazókkal, néha elrejtik az iránytűt, vagy éppen a helyes utat mutatják meg, csak hogy egy kis izgalmat csempészzenek a mindennapokba. Mindez csak növeli a misztikumot és a csodát, ami körülveszi Cornwall varázslatos táját.

Képzeljük el, hogy a piskie-k valaha itt jártak közöttünk, és ez az esemény - akárcsak Vilmos üdvözlete - igazi ritkaságnak számít még e vidéken is. Ezek a kis tündérfélék évszázadok során jelen voltak, ám a XIX. század elejére már egyre ritkábbá váltak a találkozások az emberekkel. Samuel Drew 1824-ben megjelent Cornwall története című művében így fogalmazott: "A piskie-k kora, mint a lovagkor, véget ért. Ma már alig találni olyan házat, amelyet meglátogatnának. Még azok a régi mezők és keskeny ösvények is, ahol hajdanán oly gyakran megfordultak, szinte teljesen elhagyatottá váltak. A varázslatos zenéjük is egyre ritkábban hallatszik."