Most harcba indulsz, ahol sebeket szerzel, de a bátorságodért elismerésben részesítenek.

Az "Utak a senkiföldjén" című könyv tizenhét egyedi sorsot és emléket idéz fel, amelyek révén bepillantást nyerhetünk Budapest ostromának és a kitörésének 80 évvel ezelőtti valóságába. A történetek sokszínűsége lehetőséget ad arra, hogy mélyebben megértsük a háború borzalmait és az emberi kitartás erejét, mindeközben elkerülhetetlen a múlt felett való ítélkezés is.

A budapesti utcákon a kutyás rendőrjárőrök, drónok és kamerákkal felszerelt "műveleti autók" állnak készenlétben, hogy biztosítsák a közbiztonságot, és megakadályozzák, hogy bárki bántalmazza a másikat. A magyar hatóságok ezen időszak alatt szoros együttműködésben dolgoznak más országok titkosszolgálataival, és a korábbi információk alapján különösen a német partnerrel való kapcsolattartásra lehet számítani.

Ezek az előkészületek egy jelentős történelmi esemény 80. évfordulóját ünneplik. 1945. február 11-én, a második világháború sűrűjében, a Budapestet védő német és magyar katonák Budán megkísérelték áttörni az orosz hadsereg vonalait. A merész döntést Karl-Pfeffer Wildenbruch parancsnok hozta meg, szemben Hitler határozott utasításaival, mivel a katonák helyzete kritikusra fordult: egy másfél négyzetkilométeres területen zsúfolódtak össze. A kitörésben körülbelül 24 ezer katona vett részt. Az utcai harcok zűrzavarában tízezreknek sikerült elmenekülniük a városból, de a német frontvonalhoz csupán hétszáz ember jutott el, ami az induló létszám mindössze másfél százaléka. Azok, akik maradtak és megadták magukat, jó eséllyel túlélték az orosz csapatokkal való találkozást. Ugyanakkor a kitörés során elfogott katonák egy részét – ahogy orosz katonai dokumentumok is megerősítik – nem fogságba ejtették, hanem agyonlőtték őket. Már az indulás pillanatában is jelentős veszteségeket szenvedtek el, hiszen a páncélosaikat alig néhány sarokkal távolabb kilőtték.

Miközben az oroszok lőttek mindenfelől, hangszórókból egyes visszaemlékezések szerint korabeli könnyűzene szólt, többek között Karády Katalin előadásában a Hiába menekülsz című dal. A halottak nagy részéről máig nem derült ki, hol, milyen tömegsírban nyugszanak. A kitörés katonai és emberi szempontból is rossz döntésnek bizonyult, rettenetes eredménnyel járt. Ettől függetlenül mítosza lett. Túrát - sporteseményt - rendeznek az évfordulóján. Vannak megemlékezők, akik a ruhájukkal mutatják ki: azonosulnak egy olyan hagyománnyal, amelynek emlékétől mások joggal szoronganak.

A gyász kifejezése nem feltétlenül kell, hogy másokat megbántson vagy a halottak emlékét megsértse. Mégis, sokan, akik részt vesznek a megemlékezéseken, nem képesek arra, hogy igazán nagyvonalúak legyenek, és sok esetben a gyász érzelmeit is mellőzik. Német katonai uniformisba öltözött emberek állnak a színpadon, emlékezve olyan hősökre, akik valójában nem vágytak a dicsőségre, hanem inkább a családi életre, a nyugalomra és a hosszú életre áhítoztak; sokuk ráadásul kényszersorozott német állampolgár volt Magyarországról. Azok az emberek, akiket hősökként emlegetnek, gyakran nemcsak a harctéri kötelességeiket teljesítették, hanem aljas cselekedeteket is elkövettek, ami tovább árnyalja a hősiesség fogalmát. Az egész esemény a civilizált közösségi élet alapelveivel ellentétes üzenetet hordoz.

A kitörés napjának története tavalyelőtt vett fordulatot, amikor úgynevezett "antifák" olyan járókelőket vertek össze Budapesten, akikről ruhájuk, kinézetük alapján feltételezték, újnácik és a kitörés napjára jöttek.

Az álarcos bűnözők erkölcsi szempontból ugyanazon a talajon állnak, mint azok, akiket eredetileg meg akartak büntetni. Számukra nem szükséges megismerni a másik embert ahhoz, hogy felette ítélkezzenek. Bárkit meg lehet semmisíteni vagy éppen ellenkezőleg, magasztalni lehet pusztán a külső megjelenése és a társadalmi helyzete alapján.

A 2021-ben megjelent "Utak a senkiföldjén" című könyv középpontjában az a meggyőződés áll, hogy a civilizált ember – legyen az történész, ellenség vagy családtag – kötelessége megérteni az embert és környezetét, mielőtt véleményt alkotna róla. A szerző, Ungváry Krisztán, aki már számos művet szentelt a budapesti csata eseményeinek, a koronavírus-járvány idején egy különleges honlapot indított, amely lehetőséget kínált azoknak, akik a karantén ellenére virtuálisan szeretnék bejárni a történelmi helyszíneket, végigjárva a régi útvonalakat. Az "Utak a senkiföldjén" nem csupán a múlt eseményeit tárja fel, hanem tizenhét személyes visszaemlékezést is közöl. Ezek a történetek németek és magyarok szájából származnak, akik megosztják, hogyan teltek napjaik a kitörés előtt, milyen megpróbáltatásokkal kellett szembenézniük, hogyan vettek részt a harcokban, miként kerültek fogságba, és hogyan élték meg az összeomlást az erdő szélén, fagyott lábbal, vagy hogyan jutottak vissza a saját vonalaikhoz. A könyv így nemcsak a történelem eseményeit, hanem az emberi sorsokat is bemutatja, lehetővé téve az olvasó számára, hogy mélyebb megértést nyerjen a múlt tragédiáiról.

Miután öt-hat alkalommal módosítottuk a harcálláspontunkat a Duna-part mentén, végül a Vár falai közé húzódtunk vissza. Az éjszakáinkat és a mindennapjainkat a koronázási templom egy tágasabb pincehelyiségében töltöttük, közvetlenül egy oltár alatt meghúzódva. A híres Halászbástya csipkés tornyai és gazdag párkányzata rengeteg lehetőséget kínált arra, hogy elhelyezzem a tüzérségi látcsöveket. Miközben a megfigyelőállásban tétlenül ücsörögtem, mindig a gyönyörű Parlament impozáns épülete fogadott. Keserű szívvel figyeltem, ahogy a német tüzérség újra és újra célba veszi az épületet, abban a reményben, hogy szovjet katonákra bukkannak. Ez a hadsereg, amely végigjárta Európa pusztulását, egy olyan rendszer nevében cselekedett, amely ártatlan civilek tömegeit küldte a halálba.

Az olvasó itt olyan emberi viszonyokba lát bele, amelyek ma is mindennaposak. A normális és aljas jellemeknek nagyjából ugyanaz az aránya látható, mint más körülmények között, ahol más tetteket követel meg a helytállás vagy az életben maradás szándéka.

Közösség ez is, amelyben többnyire megbecsülik egymást. A kedvelt tisztnek egy katonája alumíniumkanálból készíti el a parancsnokság által megítélt kitüntetést, amit ő élete végéig őriz, nem igényli a hivatalos változatot. Aki kiállhatatlan, azt kórusban utálják.

A háború e sajátos aspektusát vizsgálva világossá válik, hogy bár mindkét fél igyekszik parancsok és precízen kidolgozott stratégiák alapján irányítani az eseményeket, a tényleges kimenetel gyakran a lélekjelenlét és a pillanatnyi döntések függvénye. A Budáról menekülő, hó borította úton haladó emberek sötétben próbálnak előrejutni, amikor váratlanul tüzet nyitnak rájuk a közeli ellenség soraiból. A helyzet drámai: a csoport tagjai összeszedik minden bátorságukat, és egy jelre egyszerre üvöltve rohamra készülnek. Ez a váratlanul felbukkanó, látszólag hatalmas tömeg elegendő ahhoz, hogy a támadók megijedjenek, és gyorsan eltűnjenek a sötétben. Egy orosz katonai teherautó, amely élelmiszert szállít, kereszteződik a menekülők útjával. A sofőr pánikba esik, kiugrik a járműből, és futásnak ered. A német menekültek között olykor orosz hadifoglyok is akadnak, akikkel beszélgetni tudnak, hiszen van közös nyelvük. Az egyik fogoly emberi lénynek tűnik, nem kötik meg a kezét, ami valami reményt sugall. Az éjszaka csendjébe burkolózva aztán, egy váratlan pillanatban, a fogoly meglép, és ezzel talán újabb nyomokat hagy az oroszoknak, akik így rálelhetnek a menekülő csoport nyomára.

A kép, ami előttünk bontakozik, gyakran a végsőkig kimerült emberek egyfajta menedékét mutatja: a szőlőben felfedeznek egy kis kunyhót, amely szinte csalogatja őket. Belépnek, és ott találják a tűzifát, a vizet, sőt még egy ágyat is. A csönd és az otthonosság illúziója olyan erős, hogy szinte lehetetlenné válik számukra, hogy a háborúval foglalkozzanak. Lefekszenek a puha ágyba, és a fáradtság elnyomja őket. Ám a hajnalban az oroszok érkezése ébreszti őket, hirtelen visszazökkennek a valóság kegyetlen világába.

A háború nem azokat az ajándékokat osztogatja, amelyeket a katonák megérdemelnének; sokkal inkább a szenvedést, a veszteséget és néha meglepő, de ritka pillanatokban egy-egy jótéteményt. Hermann Koch, a szomorú valóság elől menekülve, több levélben búcsúzott el családjától. E leveleket azonban nem bízta a tábori postára, hanem a magyar házigazdájának adta át. Az út, amelyen ezek a borítékok eljutottak, rejtély, de valamikor a nyolcvanas években valaki eljuttatta őket az NSZK nagykövetségére. A német hatóságok, negyven év távlatából, úgy döntöttek, hogy nem a címzettet keresik meg, hanem inkább a feladót. Így hát a levelek visszakerültek hozzá, hátha találnak bennük olyan titkokat vagy érzéseket, amelyeket az idő múlásával már nem osztana meg a családjával.

Mennyire voltak ezek az emberek tényleg nácik? Akadt közöttük elkötelezett hívő, aki szilárdan hitt a rendszer ideológiájában, és voltak olyanok is, akik mély csalódottsággal néztek szembe a valósággal, és olykor még olyanok is, akik sosem fogadták el ezt a világot. Sorsuk már eldőlt, amikor besorozták őket, és ez egy új fejezetet nyitott életükben. Az utóbbi csoportban biztosan akadt valaki, aki felébredt, amikor az éjszakai erdőben orosz hangok csendültek fel németül. Bajtársnak szólították őt, de nem szabadott volna hagynia, hogy a hitlerista parancsnokok a pusztulás felé tereljék.

Karl-Pfeffer Wildenbruchról valaki epésen megjegyzi: ha följön végre a bunkeréből, okvetlenül

Sebesülési érmet fog kapni, mert a természetes fény olyan régóta elkerüli, hogy szinte megvakult tőle. Már hosszú idő telt el azóta, hogy megjelent volna ott, ahol a katonái hősiessége és áldozatai egymás után következnek.

A szövegben többször is említést nyernek azok a magyarok, akik a nehéz időkben feladják a harcot, átöltöznek civil ruhába, és elbújnak a világ elől. A német katonák gyakran alkotnak véleményt róluk, de akadnak olyanok is, akik megértik a helyzetüket. Egy különösen figyelemre méltó részben arról olvashatunk, hogy amikor a főváros körüli hurok egyre szorosabbra húzódott, a kiürült lakóházakban ideiglenesen tanyát verő németek fejedelmi lakomákra ültek fel, élvezve a különféle "hentesárukat" és gyümölcsbefőtteket. Ez az abszurd helyzet, ahol a háború poklában ilyen ínycsiklandó falatok kerülnek terítékre, valóban a legnagyobb ellentmondásokat hordozza magában.

A történet a segítőkész civilek hősiességéről szól, akik ételt osztanak a menekülteknek – egy városban, ahol egy egész vonatnyi sebesült hadifogoly várakozik, élelem nélkül. Bár a közelmúltban megszállók voltak, az emberségük mégis megmutatkozik, amikor a sorsfordító pillanatokban a segítségnyújtásra lépnek. E gesztusok mögött sokszor ott rejlik a mély vágy, hogy az idegen földön rekedt családtagjaik, a magyar katonák sorsa iránti együttérzésük is érvényesüljön az ott élők részéről.

Az egyik legmeghatóbb történet Anton Fuchs életéből származik, aki a legnagyobb sűrűségű harcok közepette, sürgősen mesterlövésszé vált. Az ostrom végén szörnyű mészárlás tanúja és részese lesz, miközben a harcok során egyre inkább elhanyagolja saját egészségét, a lábán táguló gyulladás ellenére. Amikor végül fogságba esik egy lángszóróval megsemmisített épület romjai között, jogosan számít arra, hogy az ellenség nem kíméli.

Egyszer csak azt a szorongató érzést kaptam, hogy valaki hátulról megragadott. Mielőtt megfordulhattam volna, hirtelen kihúztak a helyemről, és a járdára fektettek. Fölém hajolt egy orosz katona, akinek a tiszti egyenruhája rendben volt, és a kora negyven-negyvenöt év körülinek tűnt – a rangja alapján századosnak kellett lennie. Arra számítottam, hogy a következő pillanatban golyót kapok a fejembe, de nem ezt tette. Szó nélkül hagyta, hogy felálljak, majd átkutatott, keresve a fegyvereket és lőszereket. Én viszont csak annyit tudtam mondani, hogy a holmim a pincében maradt. Csendesen intett, hogy feltartott kézzel haladjak előtte. Két-háromszáz méter megtétele után megállt, és hangosan kiáltotta: „Sztoj!” Kinyitott egy kaput, és beengedett. Az udvaron már ott várakozott két SS-katona és három Wehrmacht katona. Pár perc múlva a kapitány ismét megjelent, ezúttal két SS-fogollyal az oldalán. Németül kezdett el beszélni hozzánk, és elmondta, hogy...

Ő zsidó származású, Csehszlovákiából érkezett. Hitler elragadta a feleségét és gyermekeit, de ő nem hajlandó a gyűlölet körforgásába belépni, és nem szeretne a gyűlölet ellen gyűlölettel válaszolni. Az ő szívében a megbocsátás és a béke iránti vágy él, még a legnehezebb időkben is.

Azért küzd, hogy megmutassa, a zsidó emberek is képesek a jóságra és az emberségre. Ezen kívül azt is hangsúlyozta, hogy távolítsuk el az SS-jelvényeket, és engedjük el a kitüntetéseinket, mert a jövőben az őrök ezek miatt akár bántalmazhatnak minket.

Felmerül a kérdés közben, hogy valós saját emléket olvasunk, vagy valamilyen közös élmény privatizált változatát, esetleg szépirodalomnak szánt szöveget. Ungváry minden közölt visszaemlékezés előtt tisztázza, a rendelkezésére álló információk alapján milyen szándékkal, milyen körülmények között készültek ezek a vallomások. Jó néhány túlélővel ő készített interjút, volt, akivel többször is. Ettől függetlenül az olvasó a maga meggyőződése alapján hiheti, amit olvas, vagy kételkedhet.

Mindenki szabadon formálhatja a véleményét, ha úgy érzi, hogy szükséges.

A könyvről és a kitörés napja körül felhevült arccal tülekedő utódokról eszembe jutott egy interjúalanyom, a makói Szentpéteri Imre, egykori járásbírósági elnök, aki kortársa és kis híján sorstársa volt ezeknek a katonáknak. Ahogy elvégezte a jogot, úgy volt, bevonul ő is, aztán katona helyett bíró lett. Egy tanára mégis azzal bocsátotta el, "most pedig háborúba mégy, sebeket kapsz, és kitüntetnek". El is magyarázta, ez alatt azt értette, hogy aki ítélkezik, az óhatatlanul részesévé válik a konfliktusnak, amelyben igazságot kell tennie. Sokszor nagyon megszenvedi, ahogy a törvények alapján a megfelelő irányba taszítja az emberi sorsokat. A kitüntetés az, amikor az elsőfokon hozott ítéletét a fellebbezés után másodfokon helybenhagyják.