Mintha a Titanicon ülnénk, amely lassan az óceán mélyére merül: Torockót olyan fenyegetés sújtja, amely Parajdnál is komolyabb veszélyt jelent.

Az Index új cikksorozatot indított, amely a hungarikumokat különleges szemszögből mutatja be. A sorozat negyedik epizódjában a Székelykő lábánál tettünk látogatást, ahol felfedezhettük Torockó épített örökségét, az egyetlen határon túli hungarikumot. Ez a település a Kárpát-medence legjobban megőrzött és legautentikusabb népi építészeti komplexuma. Szakértők és helybéliek segítségével próbáltuk feltárni, miért nem található több hasonló, egységes látképű település Magyarországon, léteznek-e olyan kezdeményezések, amelyek a hagyományos falukép helyreállítását célozzák, és milyen jövő vár Torockóra, amely egyre inkább a kereskedelmi érdekek áldozatává válik.

Torockó településképe egy különleges városi hangulatot áraszt, melyet az egyazon korból származó, módos klasszicista díszítményekkel ellátott, múlt századi polgári stílusú lakóházak négy oldalról körülölelnek. Ezek az épületek egységesítik a település arculatát, és kiemelik annak nevezetességét. E javaslat keretében, mely 2015-ben készült a település épített örökségének Hungarikum Gyűjteménybe való felvételére, már akkor is világosan látszott, hogy Torockó értékei méltán érdemlik meg ezt a rangos elismerést, mindössze két évvel azelőtt, hogy a település véglegesen bekerült volna a gyűjteménybe.

A település története korántsem volt mindig ilyen kiemelkedő, mint ahogyan azt ma tapasztaljuk. A jelenleg kevesebb mint ötszáz lakossal rendelkező faluban 1996-ban indult el egy különleges műemlékvédelmi program, amely a budapesti V. kerületi önkormányzat és a helyi közösség testvértelepülési kapcsolatának keretében valósult meg. E kezdeményezés hozta létre azt a Torockót, amelyet ma is ismerünk és amely büszkén őrzi hagyományait. Az ötlet gazdái, Kassai Károly, Budapest V. kerületi polgármestere és dr. Román András főépítész, egy torockói látogatás során merültek el a település varázsában, különösen annak népi építészetében, amely azóta is inspirációt nyújt.

Torockó csodás látványa nyomán joggal merül fel a kérdés: miért nem törekedtünk arra, hogy más magyar településeken is megőrizzük, vagy akár "visszahozzuk" az egységes, tájegységi sajátosságokat tükröző építkezési stílust?

Sári Zsolt, a Szentendrei Skanzen főigazgató-helyettese hangsúlyozza, hogy a második világháború előtti időszakot kell alaposan megvizsgálnunk ahhoz, hogy teljes mértékben megértsük a helyzetet. A háború utáni időszakban, különösen az 1960-as évek közepén zajló Kádár-korszakban, amely a nagyszabású modernizációval egybeesett, szinte teljesen hiányoztak azok a kezdeményezések, amelyek a hagyományos falusi építkezési formák megőrzésére irányultak. Ennek következtében Magyarországon a falusi építészeti hagyományok lényegében eltűntek a köztudatból.

Magyarországon ez az időszak a skanzenek kialakulásával egybeesett, így az emberek a szabadtéri múzeumokat főként olyan helyszínekként kezelték, mint amelyek megőrzik a múlt értékeit. Ezek a rezervátumok lehetőséget adtak arra, hogy egy-egy épületet megőrizzünk, és átadjuk az utókor számára, bemutatva ezzel a hagyományos életformát és kultúrát.

Első kézből szerettük volna felfedezni az ellenpéldát, és megérteni, hogy mit tud nyújtani Torockó, amit esetleg más települések nem tudnak. Az autóba pattanva, izgatottan indultunk el az erdélyi falucskába, ahol Deák Székely Szilárd polgármester várt ránk. Ő osztotta meg velünk a falu titkait és szépségeit, mindent elárulva a hely varázsáról.

Torockó sem mindig úgy nézett ki, mint napjainkban. Itt található ugyan a Kárpát-medence legrégebbi, 1668-ban épült, eredeti állapotában megmaradt parasztháza is, de a ma ismert fehér házak csak a XIX. század húszas éveitől kezdődően jelentek meg, és az 1870-es tűzvész után terjedtek el. (A feljegyzések szerint ekkor - a Felső és Alsó Piacsorra egyaránt kiterjedő tűz - negyven gazdának semmisítette meg minden, javarészt fából készült épületét.)

A falu mai képe nem a lakók önszántából maradt meg ilyen állapotban. A Transylvania Trust Alapítvány az épített örökség megőrzésére támogatási programot indított 1996-ban, ennek keretében 130-135 család 25 éven keresztül kapott anyagi támogatást. A pénzt karbantartásra, otthonuk fehérre meszelésére, és a hagyományos építészeti szabályok betartására fordíthatták. Néhány család alkalmanként nagyobb összeget is kapott egy-egy komolyabb felújításra.

a 138 hagyományos házból álló, egyedi népi építészeti együttes kiváló helyreállításáért, amely szakmai körök kezdeményezésére, a legmagasabb műemlékvédelmi követelmények betartásával, határokon átnyúló támogatással és helyi elkötelezettés eredményeként valósult meg.

A Nagyenyeden élő, de hosszú évek óta Torockón dolgozó Deák Székely Szilárd már a találkozónk elején azt mondta, hogy bár a program befejeződött, fontos hozadéka lett: az emberek megértették, hogy a házak megtartása nagy erőssége, turisztikai ütőkártyája a településnek.

Kiderült továbbá, hogy építészeti törvények nincsenek a faluban, helyette "régi területrendezési terv" van érvényben, igaz, az már elavult, újra lenne szükség. Modern házakat nem szabad építeni Torockón, a faluvezetés pedig igyekszik megtartani az épületeket, és felügyelni, hogy a tulajdonosok valóban megőrzik-e a házakat.

Az említett épületek megvásárlása nem éppen pénztárcabarát döntés, hiszen áruk 150-180 ezer euró (60-73 millió forint) között változik, ami a budapesti ingatlanpiacon is komoly versenytársnak számít. Ennek ellenére a kereslet töretlen, és időnként már román vásárlók is bukkannak fel. Érdemes megemlíteni, hogy Torockónak körülbelül 500 lakosa van, akik közül 450-en magyarok.

Amikor eladunk egy házat, rögtön arra kérjük a tulajdonost, hogy az épület külső részét tartsa meg. Az, hogy belül mennyire otthonosan rendezi be, az már mindegy, lényeg, hogy kívülről minden maradjon az eredeti állapotában

- Tegyétek különlegessé a mondandótokat! - szólalt meg a polgármester. A város szívében már nem emelkednek új épületek, csupán a völgyben, ahol leginkább üdülők épülnek, és közöttük mindenhol modern stílusú házakat találhatunk.

Látjuk tehát, hogy a hagyományos faluképet visszaállító kezdeményezések célja elsősorban az épület külsejének megtartása, ami Torockón remekül működik. Magyarországon már kevésbé: Sári Zsolt szerint nálunk nem igazán volt példa arra, hogy a hagyományos épületek védelme úgy valósuljon meg, hogy közben az épületek egyfajta komfortfokozattal rendelkezzenek, a modern életmódra reflektáló, akár belsőépítészeti átalakulásokon menjenek keresztül. Az is nehezíti a helyzetet, hogy a magyar népi építészet, pláne Kis-Magyarországon (egy-két régiótól eltekintve) földalapú, vagyis tömött fal és vályogtégla. Ezek az épületek nagyon vizesek voltak az ötvenes, hatvanas, hetvenes években, az emberek pedig szabadulni akartak onnan.

Az épületek szigetelése évtizedekkel ezelőtt, megfelelő tudás hiányában, még nem volt kellően kidolgozott és elterjedt megoldás.

A sűrű falak kiváló szigetelési tulajdonságokkal bírnak, és a klímaváltozás következményei ellen is hatékony védelmet nyújtanának, azonban szigetelés hiányában a házak gyakran szenvedtek a nedvességtől. Ezen kívül sajnálatos módon a hagyományos tájegységekre jellemző faluképek mára jelentős mértékben átalakultak; a régi, autentikus jelleg szinte teljesen eltűnt, helyette a hatvanas és hetvenes években kezdődött építkezések öröksége maradt meg, amely nem igazán képes a helyi identitást képviselni.

- magyarázta a Szentendrei Skanzen általános főigazgató-helyettese a probléma lényegét.

A turizmus szempontjából jelentős területeket kivéve, településeink többségében alig találkozunk olyan lakókkal, akik a hagyományos népi építészetet úgy újítják meg és őrzik meg, hogy az a falvak eredeti arculatát is megtartja. Érdekes módon, a megújított épületek túlnyomó része tájházként vagy múzeumként üzemel, nem pedig lakóhelyként.

Sári Zsolt Zolnay Pál 1975-ös dokumentumfilmje, A ház, kapcsán megemlítette, hogy bár akadtak különféle próbálkozások, azok nem igazán bizonyultak eredményesnek.

Zolnaynak az volt a felvetése, hogy - a hatvanas, hetvenes években, amikor óriási mennyiségben tűntek el ezek az épületek - fiatal építészeket elvisz egy faluba, hogy meggyőzzék a helyieket, ne kockaházakat építsenek, hanem a népi építészet jegyeit felmutató, általuk tervezett épületeket. Senkit nem tudtak meggyőzni, ellenállás volt a hagyományos épületekkel szemben, mert nem látták a helyiek, hogy azok jól modernizálhatók. A régit, a komfort nélkülit, a vizes, dohos épületet látták bennük.

Sajnos az áttörés - amikor a helyiek rájöttek, hogy ezek a települések turisztikai lehetőségeket rejtegetnek - már későn jött, teljes településrészek és utcaképek nem tudtak megújulni, hiszen az 1960-as évektől az 1980-as évek végéig majdnem egymillió kockaház épült a vidéki Magyarországon. Ezeknek legalább a fele olyan, amely korábbi épületek lebontásával vagy átépítésével járt.

A közösség szerepe kiemelkedő volt a változásokban, és nem elhanyagolható az a tény sem, hogy a hagyományos épületek fokozatosan eltűntek a települések színpadáról. A már említett szigetelés csupán egy szempont, ám a modern életvitel alakulásáról sem szabad megfeledkezni. Különösen a kisebb épületek, mint például a szegényparasztság otthonai, amelyek jellemzően három helységből álltak, már nem illeszkedtek a mai kor igényeihez. A közös életforma, amelyben két-három generáció osztozott egy fedél alatt, a hatvanas évektől kezdődően egyre inkább háttérbe szorult, helyét pedig az egyéni életstílusok és preferenciák térnyerése vette át.

Az újjáépítési törekvések eddigi példái főként olyan helyzetekhez kötődtek, amikor egy települést valamilyen súlyos katasztrófa ért. Gondoljunk csak az 1990-es és 2000-es évek fordulóján bekövetkezett jelentős tiszai árvízre, amely számos települést sújtott. Az akkori újjáépítési program keretében olyan innovatív építészeti projekteket valósítottak meg, amelyek a Skanzen népi építészeti felméréseire és dokumentációira támaszkodtak. Ennek eredményeként olyan házakat építettek újra, amelyek a hagyományos falusi utcakép hangulatát idézték meg. Hasonló megközelítést alkalmaztak a kolontári vörösiszap-katasztrófa után is, ahol a helyi építkezések során szintén a tradíciók és a helyi építészeti örökség megőrzésére törekedtek.

"Ha jól emlékszem, az utolsó esetben az épületek a központi kárelhárítás keretein belül újultak meg, míg az újjáépítéshez állami támogatást nyújtottak. Így valósult meg a projekt. A végeredmény különféle méretű és formájú épületek létrejöttét eredményezte, amelyek külső megjelenésükben a népi építészet jellegzetes motívumait tükrözték" - osztotta meg véleményét Sári Zsolt.

A Szentendrei Skanzen főigazgató-helyettese véleményét kérdeztük meg arról, hogy jelenleg van-e igény és lehetőség a hagyományos faluképet visszaállító kezdeményezések megvalósítására Magyarországon. A válaszában kifejtette:

"Az egy dolog, hogy a régit hogyan őrizzük meg, de azt is fontos tudni, hogy amikor újat építünk, akkor mire vagyunk tekintettel. Ezt nagyon nehéz eldönteni, én biztos nem erőszakolnék rá semmit a tulajdonosokra. Ennek edukációs folyamatnak kellene lennie, mert az embereknek hinniük kell abban, hogy a hagyományos építészettel valamihez hozzájárulnak. (Torockón erre már rájöttek - a szerk.) Fontos, hogy ne úgy fogják föl, hogy belekényszerítik őket valami olyanba, amit nem akarnak.

A népi építészet gazdag hagyományai mélyen összefonódnak a helyi identitásokkal, hiszen ezek a struktúrák a közösségek szellemiségét tükrözik. Sajnos sok értékes emlék már eltűnt, ami komoly kihívást jelent az oktatás terén, mivel a fiatalok már nem tapasztalhatják meg ezt a világot. A tájházak kapcsán különösen fontos lenne, hogy a gyerekek számára tudatosítsuk: egykor az egész falu arculata egybeolvadt a népi építészet formáival és színeivel – vélekedett a muzeológus.

Sári Zsolt véleménye szerint a hagyományos építkezések során alkalmazott természetes anyaghasználat napjainkban is elengedhetetlen lenne. A klímaváltozás és a környezeti válságok közepette az építészetnek felelősségteljesen kellene viszonyulnia a fenntarthatósághoz, hogy ez ne csupán egy üres frázis legyen, hanem valódi tartalommal bírjon. De vajon képesek vagyunk-e a természetes anyagokat integrálni a modern építkezési gyakorlatokba?

Ma már nehezen elképzelhető, hogy a hagyományos építkezési módszerek megállják a helyüket, hiszen a faanyagok egyre inkább megfogyatkoznak, és sok helyen a kőbányák is bezártak. A nyersanyagok beszerzése komoly kihívást jelent, ami az árak emelkedésében is megnyilvánul. A természetes építkezési megoldások nem feltétlenül olcsóbbak, mivel ezek nem követik a sablonos mintákat. Már a Skanzen fenntartása során is felmerül a kérdés, hogy sikerül-e megfelelő minőségű alapanyagokat beszerezni.

Ha most lenulláznánk az időt, és újjáépítési projektek indulnának, annak valószínűleg csak évtizedek múlva lennének látható eredményei, hiszen a meglévő településmagok már rendelkeznek egy bizonyos arculattal. "Kérdés, amikor új utcákat nyitnak, és elindul egyfajta építkezés, ott ezt hogyan valósulhat meg. A legfontosabb, hogy mit szabályoznak" - mondta a Szentendrei Skanzen általános főigazgató-helyettese.

Bár első ránézésre Torockó fejlődése ígéretesnek tűnhet, a valóságban a település jövője egyre inkább kérdőjelessé válik. A faluban nem csupán a népesség csökkenése, az infrastrukturális hiányosságok és az exorbitáns ingatlanárak jelentenek kihívást, hanem a kommercializáció is komoly gondot okoz. A helyiek tapasztalatai és véleményei világosan tükrözik ezt a problémát.

A falu turizmusának fellendülése szorosan összefonódik a műemlékvédelmi program indulásával, amely 1995-ben vette kezdetét. Ekkoriban a látogatók körülbelül 80 százaléka Magyarországról érkezett, egészen a pandémia kitöréséig. Azóta azonban megváltoztak a dolgok: manapság a román turisták száma egyre nő, míg a magyar látogatók is rendszeresen visszatérnek a vidékre. A látogatásunk alatt több kiskunfélegyházi iskolai csoporttal is találkoztunk, akik a Határtalanul Program keretében érkeztek Torockóra, felfedezve a település természeti és kulturális kincseit.

A polgármester véleménye szerint Románia most kezd igazán felfedezni a települést. Idén a település elnyerte az „év falva” címet, és az utóbbi évek során számos más elismerést is sikerült bezsebelnie. A turizmus nem csupán egy szükséges rossz, hanem egy lehetőség is, amely sokak számára megélhetést biztosít. Deák Székely Szilárd azonban úgy véli, hogy...

a faluban sok idős ember nem veszi jó néven a folyamatos nyüzsgést, ami leginkább nyáron jellemző.

Míg a turisták egyre szaporodnak, Torockó lakossága rohamosan csökken. A polgármester szerint a fő ok az, hogy egyre kevesebb a fiatal. Lassel Ágnes, a torockói Néprajzi Múzeum munkatársától megtudtuk, a faluban 42 óvodás és iskolás él. Ráadásul ez az alacsony szám két falu, Torockó és a szomszédos Torockószentgyörgy (plusz a helyi gyermekotthon) lakóiból adódik össze.

A faluba való letelepedés és lakásvásárlás költségei meglehetősen magasak, míg a munkalehetőségek száma korlátozott. A turizmuson kívül csak néhányan találnak lehetőséget, például a helyi sajtgyárban. Ez a vállalkozás közel száz munkavállalót foglalkoztat, de sajnos nem minden pozíció elérhető a helyi lakosok számára; a gyári dolgozók között legalább tíz-tizenöt ember érkezett Nepálból vagy más távoli országokból.

Deák Székely Szilárd nyíltan elismerte, hogy a faluban rengeteg feladat vár megoldásra. Az infrastruktúra állapotán jelentős javításokat lehetne eszközölni, és sajnálatos módon az alapszolgáltatások, mint például a bankautomata, teljesen hiányoznak. Annak ellenére, hogy évek óta fáradoznak a betelepítéshez szükséges engedélyek megszerzésén, eddig nem jártak sikerrel.

Örömteli, hogy a turizmus ilyen mértékben fellendült, és sokan felfedezik a helyet. Szálláslehetőségek is szép számmal akadnak, de sajnos a település mérete miatt nem tudja maradéktalanul kielégíteni a megnövekedett igényeket.

A közelmúltban tapasztalt beszélgetések során a helyiek szavaiból szinte azonnal kirajzolódott egy aggasztó jelen, valamint egy még sötétebb jövőkép, amely Parajd katasztrófájával állít párhuzamot Torockóval. Érdekes módon, itt nem is a természeti katasztrófákra utalunk.

Torockó, akárcsak Parajd, a kommercializáció szorításába került, és fokozatosan elveszíti hagyományos értékeit és egyedi karakterét. A helyi, sőt a környékbeli vállalkozók sokszor a gyors profit érdekében feláldozzák településük érintetlen szépségét, engedve a szabályozatlan turizmus által támasztott nyomásnak. Az így kialakuló helyzet nemcsak a táj megváltozását, hanem a közösség identitásának elhomályosulását is jelenti.

Az Aranyos Panzió, mint családi vállalkozás, több generáción keresztül formálta Torockó életét. Munkatársai mély gyökerekkel bírnak a településen, és tanúi voltak a tömegturizmus fokozatos megjelenésének és elterjedésének.

Olyan, mintha a Titanic fedélzetén ücsörögnénk, miközben a hajó lassan, de biztosan merül a víz alá, és mi mégis mosollyal az arcunkon nézzük a végzetünket, mintha csak egy színpadi előadás résztvevői lennénk.

Keserűen sóhajtott a vendéglátós anyuka, miközben fiával együtt osztotta meg gondolatait a kávézóban. "Tényleg szükség van ezekre a reklámplakátokra és bódékra a Piacsoron? Ugyanaz a sors vár ránk, mint Parajdon. Fogalmunk sincs, mi vár ránk a jövőben..."