Két felvidéki magyar tudós között lezajlott vitának izgalmas részletei bontakoztak ki, amikor különböző nézőpontok ütköztek. A téma, amely körül a feszültség kialakult, a tudományos kutatások etikai kérdései és a közvélemény tájékoztatása volt. A diskurzu

Írásunkban a figyelem középpontjában Lóczy Lajos (1849-1920) áll, aki nemcsak egyetemi tanárként és az ELTE Bölcsésztudományi Karának dékánjaként vált ismertté, hanem a Magyar Tudományos Akadémia tagjaként, a Magyar Földrajzi Társaság elnökeként, valamint a Magyar Állami Földtani Intézet igazgatójaként is maradandót alkotott. Pozsonyban született, ám családja gyökerei a Sajószentkirály melletti Lócipusztára nyúlnak vissza. A másik kiemelkedő alak Róth Samu (1851-1889), aki a gyönyörű ménhárdi (Vrbov) településen látta meg a napvilágot. Ő tanárként kezdte pályafutását, majd a lőcsei királyi főreál gimnázium igazgatói posztját töltötte be. Róth Samu a Magyarországi Kárpát-egyesület ügyvivő alelnökeként is tevékenykedett, és a Magas-Tátra kutatásában valamint a magyar barlangkutatás területén is úttörő szerepet játszott.

A történet akkor kezdődött, amikor a fiatal Lóczy Lajos még a Magyar Nemzeti Múzeum ásvány- és őslénytárának a segédőri tisztségét töltötte be. 1874-ben a fiatal geológus a Magyarhoni Földtani Társulattól komoly felkérést kapott: végezze el a Liszkófalvi-barlang részletes feltárását, mivel abban egy ősemberkoponyát találtak. Az történt ugyanis, hogy Majláth Béla (1831-1900) Liptó megyei főjegyző 1871-ben ásatást kezdett a Rózsahegy melletti Liszkófalvi-barlang szövevényes járataiban és rátalált egy kőbaltára, mellette agyagorsóval, kovaszilánkokkal, három mamutfoggal és egy emberi koponyamaradvánnyal. A barlangban már korábban is kutatott Krcsméry Károly rózsahegyi polgármester, sőt azt beszélték, hogy egy olasz kéményseprő kincset is keresett benne, tehát a főjegyző urat sem kellett sokáig unszolni az ásatásra, hiszen amúgy is érdeklődést tanúsított a régészet iránt.

A leletek híre természetesen gyorsan terjedt, eljutott egészen a Magyarhoni Földtani Társulat 1874-ben tartott ülésére, ahol Henszlmann Imre egyetemi tanár szorgalmazta a barlang alapos régészeti feltárását.

Talán még Lóczy is meglepődött a felkérés hallatán, aki 1876 augusztusában hat bérmunkás társaságában vágott bele a barlang rejtélyeinek feltárásába. Gondosan átvizsgálta a járatokat, térképre rajzolta azokat, és alaposan lejegyezte a földtani és morfológiai jellemzőket. A barlang legmélyebb zugában megkezdte az ásatást, ahol sorra kerültek elő az emberi csontok, összekeveredve a szénrétegek, hamu és kerámiadarabok között, mintha a múlt titkai a természet rendje ellenére vártak volna felfedezésre.

A csontforradás tanúbizonyságot tett arról, hogy az egyén sikeresen átvészelte a sérülést. Érdekes módon egy emberi alsó állkapocsba beékelődött kovaszilánkból készült nyílhegyet is felfedeztek. Ez az áldozat is túlélte, ám a csontba fúródott nyílhegy eltávolítása már nem volt lehetséges.

Lóczy összesen 48 emberi csontmaradványra bukkant a barlang mélyén, és meglepő módon a gyermekcsontok aránya is jelentős volt. Az emberevés lehetőségét sem zárta ki a kutatása során. Különösen érdekesnek találta azt a megállapítást, hogy a leletek alapján a terület eredeti lakossága a mongoloid, tehát ázsiai származású népességhez közel állt. Az emberi csontok egy részét Lóczy a bronzkorba datálta, de hangsúlyozta, hogy a barlangban több kultúra is nyomot hagyott, különösen az újkőkor (neolitikum) időszakának nyomai voltak figyelemre méltók. Emellett számos állatcsont is előkerült, amelyek egyértelműen utaltak az ott élők táplálkozási szokásaira.

Nem sokkal később, 1881-ben egy írás jelent meg a rangos Természettudományi Közlönyben. Szerzője a fiatal iglói tanár, Róth Samu volt, aki beszámolt az Abaúj megyében levő Óruzsini-nagy-barlangban végzett ásatásairól és az itt talált elszenesedett barlangi medvecsontokról. Mivel a barlangi medve az utolsó jégkorszak gyakori barlanglakója volt, az égetést pedig csak emberek végezhették, ezek alapján nem kevesebbet állított, mint, hogy "világgá bocsátom azt a hírt, hogy diluviális ember hazánkban is élt".

Lóczy reakciója villámgyorsan érkezett, hiszen nem volt szüksége sok időre, hogy kifejezze véleményét. Még abban az évben, a Földtani Értesítő negyedik számában megjelentette ellenérveit, amelyekben azt állította, hogy a Róth által felfedezett barlangi medve csontjait később élő emberek is megégethették. Róth sem tétlenkedett, és védte igazát, amikor a Földtani Értesítő 1881. évi 5. számában közzétette "észrevételeit" Lóczy cikkével szemben. Hiszen vajon miért égettek volna el régi, hús nélküli csontokat? Lóczy azonban nem habozott, és gyors válaszával szintén megjelent a folyóirat hasábjain. Így hát egy heves vitába bonyolódtak, mindketten fáradhatatlanul bizonyítva saját álláspontjuk helyességét.

Róth elkeseredésében elhatározta, hogy a Magyarhoni Földtani Társulathoz fordul a kérdés tisztázása érdekében. Azonban a társulat nem kívánt beleavatkozni a vitába, és illedelmesen átadta a döntés jogát a Természettudományi Társulatnak. Ez utóbbi egy bizottságot alakított a probléma megoldására. Érdekesség, hogy a bizottság tagjai között ott találjuk Lóczy Lajost, valamint a szintén pozsonyi születésű Ponori Thewrewk Aurélt, aki neves antropológusként ismert, továbbá Róth Lajost, a geológust, aki nem állt rokonságban a vitában részt vevő Róth Samuval.

A bizottság 1882 májusában elutazott a helyszínre, hogy alaposan megvizsgálja a barlangot. Számos helyszínen végeztek ásatásokat, és sikerült felfedezniük elszenesedett medvecsontokat, ám a várt "dilúviumi" emberi maradványokat nem találták meg.

Ezért a tagok természetesen megerősítették Lóczy állítását, miszerint: "mivel az ó-ruzsini 'nagy-barlangban' egyértelműen diluviális állatfajok csontjai találhatók, amelyek elszenesedett állapotban vannak jelen, még nem bizonyított, hogy ezeket a csontokat az emberek a diluviális időszakban égették volna." E megállapításaikat a Természettudományi Közlöny 1883. márciusi számában hozták nyilvánosságra.

Róthnak sajnos soha nem adódott lehetősége, hogy megvédje igazságát. A tehetséges tudós csupán 38 éves volt, amikor 1889-ben váratlanul távozott az élők sorából. Az Óruzsini-nagy-barlangot később Róth-barlangként ismerték el, tisztelegve emlékének és munkásságának.

Több mint 140 év távlatából kijelenthetjük, hogy mindkét kiváló tudósnak igaza volt. Lóczy valóban nem tapasztalta a jégkori állatok és az ember csontmaradványainak együttes előfordulását, sem a Liszkófalvai, sem az Óruzsini-nagy-barlangban, az idő azonban Róth Samu állítását igazolta.

A későbbiek folyamán ugyanis a Nyugati-Kárpátok és a Bükk-hegység barlangjaiból egymás után kerültek elő az őskőkori (paleolitikumi) ember maradványai. Ma már korukat is ismerjük, a Radosna melletti Ördög-kemencéje nevű barlang embere például 38 ezer évvel ezelőtt élt, ami alaposan benne járt az utolsó eljegesedés időszakában, nem beszélve a gánóci édesvízi mészkőben talált neandervölgyi ember koponyájáról, amely 105 ezer éves.