Küzdelem a Kelemen-havasokban: olyan érzés, mintha egy végtelen hóborította pusztaságban lépkednél, ahol minden lépés egy újabb kihívást jelent, és a táj monoton fehérsége csak fokozza a küzdelmet.

Amióta az eszemet tudom és rendszeresen túrázom, soha nem volt ennyire gyötrelmesen nehéz feljutni egy csúcsra: amennyire látványos, akkora kihívást jelentett a Kelemen-havasok egyik legmagasabb csúcsának meghódítása. Hiába vittünk magunkkal minden szükséges felszerelést, és húztam életemben először hótalpat a lábamra, a végeláthatatlan hósivatag és a hócsapdás törpefenyő-rengeteg térdre kényszerített, ha le nem győzött is.

Nem könnyű feladatot vállal magára az, aki télen a kétezres magasságokba vágyik, különösen, ha egy 16 kilométeres táv és 800 méteres szintemelkedés vár rá. A kihívás nem lehetetlen, de garantáltan meg fogja érezni másnap a fáradtságot. Mi is megküzdöttünk az izomláz kellemetlen érzésével, amikor február közepén nekivágtunk a Kelemen-havasokban (Munții Călimani) található Rekettyés-csúcs (Răchitiş, 2021 méter) meghódításának, amely a legmagasabb vulkanikus hegység a Keleti-Kárpátokban.

Ez a csúcs egyfajta találkozási pont Maros, Hargita és Suceava megyék határán, de mint kiderült, nem csak a tapasztalt túrázók keresik fel. 70-80 éves lengyel síelők is járnak ide, mert bírják a hegyet - és persze a túra végén, a szálláson váró forró tea és pálinka sem elhanyagolható vonzerő, ahogy azt tőlük megtudtuk.

A Rekettyés-csúcs története különös érdekességeket rejt a magyar nézőpontból. 1940 és 1944 között Csáky-csúcs néven volt ismert, gróf Csáky István, a korabeli magyar külügyminiszter után, aki kulcsszerepet játszott Magyarország Hitler által vezetett antikomintern paktumhoz való csatlakozásában, valamint a második bécsi döntés létrejöttében. Róla azt írták, hogy „a német és olasz külpolitikai irányvonal feltétlen híve volt”, és ez a politikai örökség valószínűleg hozzájárult ahhoz, hogy a második világháború után néhány évvel eltüntették nevét a térképekről. A csúcs elnevezése és a mögötte rejlő történelmi kontextus jól tükrözi a kor politikai feszültségeit és Magyarország helyét a második világháború időszakában.

A Rekettyés a Kelemen-havasok szívében található, ahol több túraútvonal is keresztezi egymást, így nemcsak a táj szépsége, hanem a kaland lehetősége is csábít. Mi a fehér alapon kék háromszöggel jelzett ösvényt választottuk, és nem kellett sokáig várnunk, hogy ráébresszen minket, miért is figyelmeztetnek a kezdők számára a nehézségekre. Az út hamarosan izgalmas kihívások elé állított bennünket!

Bár alaposan felkészültünk a hegyre való feljutásra – magunkkal hoztuk a túrabotot, hogy átkeljünk a patakon és elkerüljük a csúszást, valamint bokavédő kamáslit a hó ellen, sőt, még csúszásgátló karmokat is a jegesebb részekhez (ezúttal nem a legprofibb verziót választottuk, csupán egy kompakt, de hatékony típust) – még így is kihívásokkal teli kaland várt ránk. Életemben először a hótalp is ott lapult a csomagtartóban, amikor útnak indultunk. Ennek ellenére a folyamatos, félméteres hóba való süppedés, a mínusz 10 Celsius-fokos hideg és az örökkévalóságnak tűnő, idegtépő emelkedő mind testileg, mind lelkileg próbára tett minket.

Amióta Gyergyószentmiklós környékén élvezem a falusi élet varázsát, amely néha igencsak izzasztó, egyre inkább vonzanak a közeli hegyvonulatok titkai. Örök túratársammal, Szilágyi "Laza" Pistával együtt türelmesen vártunk, hogy a majdnem egy hétig tartó ragyogó időjárás végre elérjen minket. Így a legideálisabb körülmények között vághattunk neki a Kelemen-havasok fenséges tájainak. Miután hosszú idő után újra felfedeztem a hegyi kalandokat, és mivel az apaság miatt egy időre félretettem a bakancsot, nem akartuk, hogy a nagy visszatérésünket bármi is megzavarja, különösen nem a kedvezőtlen időjárás.

Ezúttal Maroshévíz (Toplița) felé vettük az irányt, majd Vályán (Valén) keresztül folytattuk utunkat, legalább 20 kilométeren át autózva, egészen a Lomás-kabanáig. Innen a kék háromszög jelzését követve haladtunk tovább az úton, míg a jelzés le nem tért az erdő mélyére vezető ösvényre.

Bár a túraalkalmazások három órás menetidőt mutatnak a kiindulási pontunktól, a téli viszonyok miatt ez a hó és a szintkülönbségek figyelembevételével gyakorlatilag lehetetlen küldetés lenne. A valóságban legalább öt órára kell felkészülnünk. A visszaút azonban gyorsabb tempót diktál - mi ezt három óra alatt sikerült teljesítenünk.

Az autót hátrahagyva, szinte varázsütésre a Kis-Lomás-patak befagyott "tündérkertjében" találtuk magunkat, ahol a Toplica hűs vize csodálatos formákban öleli körbe a tűlevelű erdőt. Ez a helyszín nem csupán a táj szépsége miatt vonzó; sokkal inkább érzem, hogy a túrázás igazi értelme egy sokkal mélyebb kapcsolódásban rejlik. Megértem, hogy sokan a lenyűgöző kilátás vagy a sportos kihívások miatt indulnak útnak, de számomra úgy tűnik, hogy mindez csupán ürügy arra, hogy lelkünk mélyebb rétegei végre felszínre kerülhessenek. Mintha a mozgás, a látvány és a teljesítmény mind csak kapuk lennének a belső világunk felfedezéséhez.

Az útvonal nagyítható túratérképen:

A túrázás kihívásait mindig valami nálunk magasabb rendű cél kompenzálja. Legyen az akár a lehetőség, hogy végre szabadon engedhessük a gondolatainkat. Hogy felfedezzük a természet csodáit, elmerüljünk a patak jéggé fagyott formációiban, a hó által megformált szobrokban, és a csend varázsában. Hogy végre távol tartsuk magunktól a város zaját és az ottani emberek lüktetését. Az utunk során eltévedni nem éppen könnyű feladat. A patak végig kísérte az ösvényt, és az "alpesi szakaszon" már messziről felsejlett a meteorológiai állomás. Persze, itt is akadtak meredekebb, kapaszkodósabb részek, amelyek alaposan próbára tették a lábunk izmait és kitartását.

Túránkat rögtön azzal kezdtük, hogy hótalpat csatoltunk a bakancsainkra. Egyesek számára a hótalp úri huncutságnak, újfajta hóbortnak tűnik - hiszen nem olcsó mulatság (nekem sincs sajátom) -, de már nagyapáink is tudták, hogy még egy teniszütőszerű alkalmatosságot is jobb a lábukra kötni, mint kilométereken át fölöslegesen dagonyázni a hóban. Kimerítő, ha minden lépésnél bokáig vagy térdig süllyedünk. Nyilván nem arról van szó, hogy végig rajtunk kell maradnia.

Nem használtuk őket hosszú ideig. Ahogy a hó fokozatosan eltűnt, és a táj egyre zordabbá vált, a hótalpakat egyszerűen leoldottuk, rögzítettük a táskánkra, és tovább indultunk. De ez sem tartott sokáig. Az emelkedők és a változó terep új kihívások elé állított minket. Amikor az ösvény már inkább csúszós volt, mint havas, előkerültek a csúszásgátló „macskakörmök”. Aztán, amikor ezek is feleslegessé váltak, visszatettük őket a táskába, készen a következő kalandra.

Miközben átkeltünk egy hóval borított fahídon, négykézláb kellett átbújnunk az útra dőlt fenyők alatt – összesen négy ilyen akadály várta, hogy legyőzzük az utunk során. Kalandunk során rábukkantunk a Salvamont menedékházára is. A ház falába valaki belekarcolt egy balra mutató nyilat, mellette pedig egy rejtélyes "50 m WATER" felirat állt. A hóban azonban nyomát sem láttuk ivóvíznek vagy forrásnak, de talán ez nem is meglepő. Amikor belespeekeltünk a házikóba, megállapítottuk, hogy elvileg akár hat ember is kényelmesen meghúzódhat benne – persze matrac nélkül, másik öt bűzös társaságában. Így a zord kinti viszonyokhoz képest talán még elviselhetőnek is tűnhetett.

Ezt követően nem sokkal egy sűrű növényzettel övezett területhez érkeztem, amely végül egy varázslatos tisztásra vezetett. Itt talán érdemes lett volna hótalpakra váltani, de a 10-20 centiméteres hóval borított mező azt sugallta, hogy a Kis-Lomás-patak felső szakaszán járunk, közel a csodálatos Lomás-vízeséshez (Cascada Lomășița). Ez a vízesés andezitlépcsőn zúdul alá, télen pedig jégbe fagyva varázsol el minket. A nehezen megközelíthető hely miatt csupán a túloldali jégcsapokról tudtam néhány képet készíteni, hiszen biztonságban akartam tudni az életem.

A vízeséshez vezető úton három kilométert gyalogoltunk, miközben több száz méter szintkülönbséget kellett leküzdenünk. Sajnos az emelkedő nem volt egyenletes, hanem hirtelen ránk zúdult, közvetlenül a vízesés előtt. Amikor a térképhez nyúltam, és láttam, hogy még 2 órányi gyaloglás és 4 kilométer választ el minket a Rekettyéstől, nem éreztem magam valami boldognak. Ráadásul a még előttünk álló 400 méternyi szintkülönbség is igencsak megnehezítette a helyzetünket.

A vízesés után, körülbelül 1800 méter magasságban, egy befagyott patak állta utunkat, amelyet nem tudtunk kikerülni. Az egyetlen lehetőségünk az volt, hogy átkeljünk az éles, hóval borított köveken. A kérdés, hogy a jég alattunk mennyire stabil, folyamatosan a fejünkben járt, és az is, hogy mikor fogunk térdig süppedni a hóba a két kő között. A síelők és hótalpasok más irányba indultak, előttünk pedig senki nem hagyott nyomot. Óvatosan léptünk, próbálva eloszlatni a testsúlyunkat, és nem sokat időzni egy helyben – a jég azonban alattunk csak recsegett és ropogott, mintha bármelyik pillanatban meg akarna adni magát.

Végül néhány besüppedéssel megúsztuk a neheze, de az örömünk gyorsan tovaszállt. Ekkor pillantottuk meg a Rekettyés-csúcs utolsó akadályát: egy hatalmas hódűnét, melynek tövében sűrű törpefenyőerdő zárta el az utunkat. Tudtuk, hogy a hátralévő pár száz méter szintkülönbség ezen az emelkedőn igazi harc lesz. Felcsatoltuk a hótalpakat, és nekivágtunk a csúcs meghódításának. Ahogy felfelé haladtunk, úgy éreztük, mintha egy végtelen hósivatagban vándorolnánk. A csúcs fölött trónoló meteorológiai állomás és szálláshely délibábként lebegett a szemünk előtt. Bármennyit is haladtunk, az egyre távolibb célnak tűnt.

Aztán megérkeztünk a törpefenyőerdő szélére. Rossz döntés volt, hogy átvágtunk rajta, de az idő sürgetett minket, így nem volt más választásunk. A hó itt még mélyebb volt, mint előzőleg tapasztaltuk. Akármennyire is összeszedtük a bátorságunkat és nekifeszültünk a mozgásnak, mindig ugyanaz lett a vége: a hó fogságába kerültünk, egyik, másik, vagy éppen mindkét lábunk eltűnt a félméteres fehér mélységben. Csak haladtunk előre, a hegy pedig egyre inkább felfelé ívelt. Olyan érzés volt, mintha sosem akarna véget érni ez a küzdelem.

Amikor végre felértünk a Rekettyés csúcsára, és szemeink elé tárult a kőbabák serege, már csak örömkönnyek csillogására volt erőnk. A fáradtság annyira elhomályosította a főgerinc és a környező hegyek lélegzetelállító panorámáját, hogy szinte észre sem vettük. De egy dolog világosan ott ragyogott előttünk: a lemenő nap varázslatos képe. A sárga gömb egyre inkább narancssárgába öltöztette a tájat, miközben én próbáltam életben tartani az ujjaimat. Az átöltözés nem tartott sokáig, de éppen elég időt adott a csúcson uralkodó mínuszoknak, hogy csontig hatoljanak. Ahogy küzdöttem a hideg ellen, a nap is végleg eltűnt a horizont mögött, helyét a vörösen izzó hold vette át, és lassan ránk terült a sötétség fátyla.

Nem meglepő tehát, hogy ilyen körülmények között alig tudtunk szót váltani a talpig síszettbe öltözött lengyel turistákkal, akik a meteorológiai állomás melletti menedékházban húzták meg magukat. Ezek az emberek, akik a 70-80-as éveikben jártak, még mindig lelkesen vágtak neki a hegyeknek, hogy síeljenek, így természetesen azonnal időskori példaképeinkké avanzsáltak. Bár kellemes volt hallgatni a meséiket a meleg szállásról, a forró teáról és a pálinkáról, mi inkább a mínusz 10 fokban való fagyoskodást választottuk az aláereszkedés során.

Tudtuk, hogy rengeteg időt fogunk vaksötétben az erdőben gyalogolni. És nem is húztuk az időt: olyan tempóban szedtük a lábunkat visszafelé, mintha frissen és üdén egyenesen a Rekettyés tetejéről dobtak volna le - vagy még annál is gyorsabban, mert egyikünk sem akart a medvékkel és farkasokkal vacsorázni.

Újra nekivágtunk a kihívásokkal teli ösvénynek: hócsapdákon ugrándoztunk, befagyott patakok mentén haladtunk, és kidőlt fák alatt kúsztunk át. A háromórás kalandunk során elmerengtünk azon, mennyivel kényelmesebb lenne egy olyan helyen túrázni, mint az Alpok, ahol a nagyvadak száma nem aggasztó. Itt, a sötétség ölelésében viszont minden lépésünkre vigyázni kellett - hiszen egy hirtelen mozdulat akár egy mélyebb szakadékba is sodorhatott volna minket, a 30 centis hó helyett. Ráadásul a sötétben az is aggasztott, hogy mi vár ránk a homályból, hiszen bármilyen váratlan dolog könnyedén szívrohamot okozhatott.

Különösen pikáns volt a helyzet, mivel Pista éppen most hagyta otthon a medvespray-t, nekem pedig soha nem volt. Így hát indokolt volt az "elővigyázatosság" – nem mintha bármelyikünk is kedvelte volna a kockázatot. Hangos zajt csapva, mindenféle furcsa hangokkal jeleztük, hogy közeledünk, míg Pista a nagyvadaknak kiáltotta, hogy "nincs mitől félniük, mi itt vagyunk, rúgunk, csípünk, harapunk, és nem ismerünk kegyelmet!" Nem is csoda, hogy az állatok messziről elkerültek minket – a biztonság kedvéért még a legkisebb rágcsálók is valószínűleg menekülőre fogták.

Természetesen, akadt néhány balesetem, mert nehéz egyszerre a túrabotot szorítani és a lámpát is irányítani, így néha a bot nem ott volt, ahol szükség lett volna rá. De ami igazán zavart, az az volt, hogy egyetlen fotó sem örökítette meg a botladozásainkat – felesleges lenne fekete képeket ide posztolni. Az autónak a vaksötétben úgy örültünk, mintha egy világítótorony világítana ránk a viharos tenger közepén. És az ülésfűtés! Micsoda kényeztetés! Arról nem is beszélve, hogy a kocsi első nekifutásra beindult, és sehol nem akadtunk el. Ezzel a túra véget ért. Lábaink alig bírták már, de a lelkünk tele volt élményekkel és boldogsággal.