A magyar lakosság több mint 70%-ának nagyvárosi térségben való élése komoly hatásokat gyakorol a társadalomra és a gazdaságra. Az urbanizáció folyamata számos kihívást és lehetőséget hoz magával, amelyeket érdemes alaposan megvizsgálni.

Városok és vonzáskörzeteik: a számok a költözési trendeket tükrözik.

A városok és a körülöttük elhelyezkedő vonzáskörzetek élete szoros kapcsolatban áll egymással, és ez a kapcsolat folyamatosan fejlődik. A vonzáskörzet lakói rendszeresen kihasználják a városok által kínált egészségügyi, oktatási, kulturális és kereskedelmi lehetőségeket, miközben a városi munkaerő jelentős hányadát is ők alkotják. Ez a kölcsönös függőség gazdagítja mindkét terület életét, és dinamikus fejlődést eredményez.

A városi lakosság viszont egyre inkább a vidéki területek felé orientálódik: a nagyvárosaink körüli térségekben számottevő népességnövekedés tapasztalható, ami egyre kiterjedtebb agglomerációs zónák kialakulásához vezet.

A XIX. század végén Magyarországon indult el igazán az urbanizáció folyamata, amely során városaink robbanásszerű fejlődésen mentek keresztül. A szocializmus időszakában ez a dinamika újra felerősödött, ám a városok körüli településekre nem a városközpontból, hanem vidékről érkeztek az új lakók. A szigorú szabályozások miatt sokan nem tudtak belépni a városi életbe, így a vidéki térségekből áramlottak a városok peremére. A klasszikus értelemben vett szuburbanizáció Magyarországra csupán az 1990-es években érkezett meg, amikor is a magasabb társadalmi státuszú lakosok kezdtek el tömegesen kiköltözni a városokból az agglomerációkba, különösen Budapest környékén, de más megyei jogú városok esetében is tapasztalható volt ez a tendencia.

Meddig terjed a város határa? A várostérségek funkcionális dimenziói és azok összefonódása.

Ebben a cikkben a "funkcionális várostérség" kifejezést használjuk a nagyvárosi vonzáskörzetekre. Ez a lakóhely és munkahely közti ingázáson alapszik:

azok a települések sorolhatók egy nagyvároshoz, amelyekből az ott élő foglalkoztatottak legalább 15%-a ingázik oda.

Az OECD definíciója szerint - melyet az EU is használ - ugyan az 50 ezer állandó lakosnál nagyobb lélekszámú városok lennének csak központnak tekinthetők, de ilyenből a legfrissebb népszámlálás szerint Magyarországon csak 18 van. Így, ha ragaszkodnánk a küszöbhöz, egész térségek, vármegyék maradnának saját várostérség nélkül. (Eger népessége például épp 2022-re csökkent 50 ezer fő alá.) Így mind a 24 megyei jogú várost - valamint Budapestet is - bevontuk az elemzésbe.

A KSH által rendelkezésünkre bocsátott településszintű ingázási adatokból meghatároztuk, hogy az említett 15%-os ingázási küszöb alapján mely települések sorolhatók valamelyik nagyvároshoz. (Egybefüggő funkcionális várostérségek kialakítása a feladat, így az ingázási vonzáskörzetekben megjelenő "lyukakat" a várostérségekhez soroltuk, míg a különálló településeket elhagytuk.)

Az alábbi térképről két fontos folyamat is kirajzolódik a foglalkoztatást és a napi ingázást illetően. Egyfelől jelentősen - országosan közel 22%-kal, a nagyvárosokban 26%-kal - nőtt a 2010-es évek során a foglalkoztatottak száma; másfelől 34-ről 42%-ra nőtt a lakhelyükről elingázók száma. Így állhatott elő az a helyzet, hogy miközben a nagyvárosaink jelentős részén érdemben nőtt a foglalkoztatottak száma, e bővülést döntően beingázók adták.

A naponta bejárók száma Kecskeméten, Budapesten vagy Debrecenben egyenesen kétszeresére növekedett.

A várostérségek funkcionális méretének alakulása is érzékelhetően megváltozott: 2022-re 1464 település vált részesévé ennek a rendszernek, összesen 6 millió 932 ezer lakossal, ami az ország lakosságának 72%-át jelenti. Az előző, 2011-es évhez képest a bevont települések száma 6-tal, míg a népességük aránya 5 százalékponttal emelkedett. A legmarkánsabb vonzáskörzet-bővülés a legnagyobb városok, mint Pécs, Budapest és Miskolc környékén figyelhető meg, de Szombathely, Debrecen és Veszprém térségében is jelentős növekedés tapasztalható a kapcsolódó települések számában. E változások hátterében részben ezeknek a városoknak a gazdasági és demográfiai fejlődése, részben pedig az általuk körülvett térségek településszerkezeti jellemzői állhatnak: a legszembetűnőbb átalakulások a dombsági és hegységi, tehát főként kistelepüléseket magukba foglaló területeken zajlottak le.

Az egyes várostérségek egyre szorosabban össze is fonódnak, ahogy növekednek:

a Budapestet övező várostérségek Győrtől Szolnokig egymással összeérő, folytatólagos gyűrűt alkotnak, mint ahogy a nyugati határ mentén is kirajzolódik egy összekapcsolódó várostérségi sáv.

Sehol nem tapasztalható jelentős csökkenés; inkább a nagyobb vonzerővel bíró központok kezdtek magukhoz vonzani az előzőleg kisebb városokhoz sorolt településeket. Például Gárdonyból 2022-ben már többen ingáztak Budapestre, mint Székesfehérvárra, ami a település hovatartozását is átalakította.

A vidéki, nagyvárosainktól távol eső, oda nem "vonzódó" térségeink és a megyei jogú városaink népességszáma csökkent 2011 és 2022 között, míg a vonzáskörzetek kettős változáson mentek át. Egyrészt nőtt a méretük: amíg az ország keleti felének többi várostérségében és a Dél-Dunántúlon a várost övező települések népességszáma csökkent, addig a várostérségek kiterjedése és a hozzájuk kapcsolódó települések száma nőtt.

Ez arra utal, hogy folyamatosan növekvő távolságokból, egyre bővülő népességáramlatok érkeznek meg városainkba.

Ez a területi növekedés nem minden esetben ellensúlyozta a népességfogyást. Magyarország stagnáló fejlődésű és életminőségű térségeiben (kaposvári, zalaegerszegi és hódmezővásárhelyi vonzáskörzetek) a népességszám stagnált vagy csökkent, amit részben ellensúlyozott csak az ingázás volumenének és hatókörének általános, a mobilizációs lehetőségek javulásából fakadó bővülése.

A budapesti és észak-dunántúli (különösen Győr és Sopron körüli) vonzáskörzetek gazdasági teljesítménye jelentős növekedésen ment keresztül, ami párhuzamosan a környező elővárosok népességének emelkedésével is jár. E jelenség valószínűleg összefügg a nagyvárosokból való elköltözés trendjével. Bár kisebb mértékben, de hasonló népességnövekedés figyelhető meg Észak-Dunántúl más városaiban, valamint az Alföld legjelentősebb városai – mint Debrecen, Szeged és Kecskemét – vonzáskörzeteiben is, ahol szintén dinamikus gazdasági fejlődés tapasztalható.

A vonzáskörzetek terjedése és a központok összehúzódása számos gyakorlati hatást gyakorol a mindennapi életünkre:

Határozottan nyilvánvalóvá válik, hogy a nagyvárosokat nem csupán a közigazgatási határaik mentén kell szemlélni; a városok által nyújtott szolgáltatások iránti kereslet folyamatosan növekszik a külvárosi területekről ingázók révén.

Az infrastruktúra (kiváltképp az úthálózat, a közművek, a közoktatás) ekképp növekvő terhelése egyre komolyabb terheket ró a nagyvárosokra és a környezetükre is, továbbá - a megnövekvő autóforgalommal együtt - jelentős ökológiai lábnyommal bír. Habár a COVID-19 járvány nyomán megugró jelentőségű távmunka átmenetileg csökkenthette az úthálózat leterheltségét, a helyi infrastruktúra problémái megmaradtak. Ezek fejlesztése pedig általában túlmutat az egyes települések kompetenciáin.

E problémákat (és a kapcsolódó számos továbbiakat: társadalmi feszültségek, ingatlanár-problémák, elosztási kérdések stb.) csak olyan szakpolitikákkal lehet orvosolni, amik figyelembe veszik a nagyváros és vonzástérsége komplex viszonyát. Ugyanakkor nem szabad figyelmen kívül hagyni a fenti tanulságok fonákját sem: a funkcionális várostérségeken kívül eső térségek fokozódóan leszakadó pályán mozognak. A határmenti külső perifériákat és a nagyvárosi térségek közötti belső perifériákat sújtó gazdasági nehézségek és életminőség-stagnálás hatására e térségek népessége vagy egyre nagyobb távokat megtéve ingázik el lakóhelyéről, vagy pedig elköltözik valamely nagyvárosunk térségébe. Az egyre jelentősebb népességfogyást elsősorban a kisebb központok fejlesztésével, valamint a vidéki térségeink által kínált szolgáltatások minőségének javításával lehetne megállítani - önmagukban is igen komplex, alapos átgondolást és megfelelő forrásokat igénylő szakpolitikákkal.