"Nagyon fontos lenne, hogy emlékezzünk arra a különleges lányra" - beszélgetés Simkó Katalinnal.

Finom, halk szavú, törékeny alkat, de a színpadon hihetetlen érzelmeket, mélységeket és magasságokat tud mutatni. Simkó Katalinnak abszolút elhiszem, hogy kamaszlány a Már nem álmodok velük című dokumentumszínházi előadásban, amely a gyermekotthonok világába nyújt betekintést. (Az Exit Generáció produkciójáról itt olvashatnak kritikát.)

Dolgozott kőszínházban Szolnokon és Miskolcon, de pályája nagyobb részében független előadásokban szerepelt. Ez is az oka, hogy beszűkült körülötte a "színházi tér". De még nem késő változtatni ezen, mielőtt eggyel több profi shiatsumasszőre és eggyel kevesebb nagy színésznője lesz a magyar színházi szakmának.

444: Számodra mitől válik színházzá a verbatim dokumentumszínház, amikor szó szerint kerül a színpadra az a szöveg, amit az anyaggyűjtés során rögzítettetek? Több nézőtől is hallottam, hogy ez "lényegében újságírás".

Simkó Katalin: Az a kérdés foglalkoztat, hogy miként lehet valóban hatékonyan közvetíteni olyan dokumentumszövegeket, amelyek az eredeti formájukban maradtak. Ez azt jelenti, hogy nincsenek dramatizálva, nincsenek karakterek, konkrét személyiségek vagy megírt helyzetek, amelyeket színészi játék keretein belül meg lehetne jeleníteni. Hiányzik a jellemfejlődés és a narratív ív is. Vajon létezhet-e így színház, vagy egyáltalán szükség van rá, hogy az legyen? Úgy vélem, hogy bár ezek a szövegek nem tartalmaznak hagyományos értelemben vett szerepeket, mégis színházi pillanatok születhetnek belőlük.

Attól a különleges kölcsönhatástól, ami abból fakad, hogy egy térben osztoztok?

Természetesen! Íme egy egyedibb megfogalmazás: "Igen, a színészek közötti kapcsolatok kialakulása izgalmas lehetőségeket teremt, amelyeket érdemes újra és újra felfedezni. Fontos, hogy tudatosan osszuk be az energiánkat, és elkötelezetten dolgozzunk a kifejezésmódunkon. Akárcsak bármely más előadás során, itt is különféle eszközökkel próbálunk valami különlegeset megjeleníteni."

Ha már kifejezőeszközök, akkor eszembe jut az a mosoly, ami az egyik jelenetben átfut az arcodon, amikor egy intézetis lány beszél arról, hogyan küldte ki az utcára prostituáltnak a saját barátnőjét.

Érdekes, hogy sokan ezt a jelenetet emelik ki, és talán én is ezt szeretem a legjobban a darabban. Itt teljesen véletlenül olyan a szöveg, hogy kiad egy karaktert, amit nagyon jól meg lehet mutatni néhány percben is. Ez a lány ezeket az egyébként tényleg tragikus dolgokat úgy mondja el, hogy semmilyen szinten nincs tudatában annak, hogy mekkora drámákról mesél. Egyébként ott voltam, amikor az interjú készült, én vigyáztam közben a másfél éves gyerekére. És volt neki még rengeteg szívfacsaró története, amelyekben ő volt az áldozat, és amelyek végül nem kerültek bele az előadásba, de épp az az erős benne, hogy csak abból, ahogy mesél, megjelenhet a nézőben a kérdés, hogy "Úristen, honnan jött ez a lány", és mik történhettek vele, hogy ez lett belőle: gyakorlatilag stricivé vált. Nincs "rátukmálva" a nézőkre a dráma, és ez erősebben megmutatja ennek a lánynak a tragédiáját, mintha az életének az áldozati momentumai is direktben ott lennének.

Mint egy tenger mélyén megbúvó csepp, úgy tükrözi a lélek bonyolultságát, hogy egy ember egyszerre lehet áldozat és tettes. Az élet forgatagában nem mindig éles a határ, és néha a fájdalom forrása épp az, aki szenved.

Valóban megjelenik ebben a kettősség, ami a színház lényegét adja. Amikor felmerült a kérdés, hogy mi teszi színházzá egy ilyen előadást, eszembe jutott egy különösen fontos élmény: a bemutató után meghívtuk azokat az interjúalanyokat, akiknek a szavai formálták a darabot, hogy együtt nézhessük meg az előadást. Néhányan el is jöttek, és a színpad mögött maradtak, hogy beszélgessünk az alkotókkal. Közöttük volt az a lány is, akinek a mondataiból a legtöbbet merítettem. Amikor a búcsúzkodás előtt odamentem hozzá, hogy megöleljem, valahogy az ölelésünk tovább tartott, mint amit az elköszönés megkíván. Szavak nélkül is éreztük, hogy ő nagy bizalommal bízta ránk azokat a történeteket, amelyeket talán másnak sosem mondana el, de tudta, hogy általunk sokakhoz eljuthatnak.

Kiderült, hogy mély érzelmeket váltott ki belőle, amikor a saját életének története visszhangzott a színpadon. Az élmény szinte varázslatos volt, mintha egy tükör előtt állt volna, amely felnagyította minden örömét és bánatát. A nevetés és a könnyek egyaránt feltörtek belőle, miközben ráébredt, hogy az ő tapasztalatai másokat is megérintenek. A színpadon látottak nem csupán emlékek voltak, hanem egy újfajta megértés, a saját útja és küzdelmei elfogadása is.

Bár nem sok szó esett erről a témáról, világosan érzékeltem, hogy számára nem volt egyszerű megélni ezt az időszakot. A bemutató előtti pillanatokban felmerült benne a gondolat, hogy talán mégsem szeretné, ha a szövegét felhasználnánk. Minden sérülés vagy trauma mélyen belénk ivódik, és szégyenérzetet ébreszt, függetlenül attól, hogy a közönség előtt állunk-e vagy sem. Teljesen megértem, hogy ez az egész elbizonytalanította őt. Azon az estén azt tapasztaltam, hogy számukra rendkívül fontos volt, hogy mi, mint közvetítők, képesek voltunk beszélni a velük történt eseményekről.

Ha a jellemfejlődés hiányzik, és a karakterek "felépítése" nem lehetséges, akkor hogyan formálod meg azt a figurát, akit el fogsz játszani? Milyen módszerekkel és eszközökkel tudod életre kelteni a szereplőt, hogy mégis hiteles és emlékezetes legyen a jelenléted a történetben?

Többször is végighallgattam a felvételeket, sőt, maguk a lányok, akiktől a szövegeim származnak, is ismerősek számomra; több alkalommal részt vettem az interjúkészítési folyamatban is. A próbaidőszak során felhagytam azzal a gondolattal, hogy egy ilyen előadás során csupán az a cél, hogy hűen másoljam az interjúalanyt, hiszen így valószínűleg valami mesterséges dolog születik. Az igazi élmény nem az eredeti utánzásában rejlik, hanem abban, hogy én is ott legyek a színpadon; ha hagyom, hogy a saját gondolataim és érzéseim formálják a mondatokat, és így a saját karakteremet egyesítem az övével.

Ezen az előadáson kívül csupán egy másik produkcióban vállalsz szerepet jelenleg. Amikor 2018-ban találkoztunk, említetted, hogy már magabiztosabban kezeled a szabadúszással járó kiszámíthatatlanságot. Azóta nem érezted úgy, hogy ez a bizonytalanság fenyegetőbbé vált?

Valóban, a helyzet ijesztő dimenziókat öltött. Jelenleg alig van valami, ami színházi szempontból megnyugtatóan kitöltené az életemet. A jövő útja számomra homályos, és érzésem szerint sokan osztoznak ebben az érzésben. Olyan intézmények fontolgatják a bezárást, amelyek évtizedek óta formálják a színház világát, lélekben és szellemben egyaránt. Jelenleg semmiféle világos irány nem körvonalazódik előttem. Olyan vagyok, mint aki egy kietlen pusztaság közepén áll, egy bonyolult kereszteződésben, és nem tudom, merre induljak. A DANTE Közösségi Alkotótérben szerencsére időnként el tudjuk játszani a Soha senkinek című előadást, amely bár régóta létezik, mégis nagyon közel áll a szívemhez. Nem akarom, hogy az tűnjön fel, mintha túl sokat gondolnék magamról, de az elmúlt tizenhét év során, a rengeteg bemutató között akadt néhány olyan pillanat, amely valóban különleges volt számomra. Olyan alkotások születtek, amelyekben megvalósítottam valamit, amit korábban nem tudtam, de valahogy ezeknek az élményeknek nincs tartós hatása. Mindig újra és újra a nulláról kell kezdenem, küzdenem, hogy honnan is lehetne akár csak egy újabb munka, ami aztán valami igazán értékesé válik.

Az életem alakulása talán más irányt vehetett volna, ha sikerült volna hosszú távon elköteleződnöm valahol, de az utam eddig egészen másképp formálódott. Mindig is a szívem hívását követtem, és nem tudtam olyan tartós kompromisszumokat kötni, amelyek számomra fojtogatóak, hiteltelenek vagy éppen bántalmazóak voltak. Számos olyan élményem volt, amelyekért szívesen visszatérnék, de a szabadúszás természeténél fogva az is benne van, hogy az élet folyamatosan változik, és nem mindig térnek vissza azok a dolgok, amelyek egyszer örömet szereztek. Határozottan tudom, hogy szeretnék színházat létrehozni, de abban is biztosnak kell lennem, hogy anyagilag más forrásokra is támaszkodhassak. Ebből kifolyólag belekezdtem a shiatsu tanulmányozásába – ez egy japán technika, amit itthon masszázsként emlegetnek, noha alapvetően eltér a thai vagy svéd masszázstól, amit jobban ismerünk. Az energiapályák kezelésére fókuszál, és az idegrendszert ellazítva segíti a test öngyógyító folyamatait. A képzés vége még nem közel van, de már egy év elteltével megkaptam a bizonyítványomat, ami lehetővé teszi, hogy elkezdjem a munkát.

Kiváló ötlet a pénzügyi függetlenség megszerzése, de vajon valóságbeli megvalósítása mennyire lehetséges? Ki lehet-e egyesíteni ezt a célt egy új kísérleti folyamattal, például?

Megy vagy nem megy, nekem úgy tűnik, hogy a független területen kb. efelé haladnak a dolgok. Ingyen, vagy nagyon kevés pénzt összekaparva, esetleg családi örökséget felhasználva kezdenek el dolgozni emberek, mert szeretnének szabadon színházat csinálni. Nekem is vannak terveim, ötleteim, de a hogyanra még nincsenek válaszaim. Nagyon szeretnék együtt dolgozni bizonyos emberekkel, de az nyilvánvaló, hogy ehhez csak privát forrásból lehet valamennyi pénzt szerezni.

Tehát azt jelenti, hogy fel kell venni a telefont?

Igen, pontosan ez zajlik most bennem. Valamikor 2011 táján rá kellett ébrednem, hogy más megoldás nem létezik; enélkül semmi nem fog előrehaladni. A bizonytalanságra visszatérve, a telefonálgatások és tervezgetések közben sokat töprengek az idő múlásán, és egyre inkább barátkozom az első ősz hajszálaimmal. Ezzel párhuzamosan egyre több időt töltök az emlékek felidézésével. Néhány napja eszembe jutott az SZFE-s felvételim, ami 2002-ben zajlott. Kimondva félelmetesen soknak tűnik, de átélve nem annyira. Ezen az emléken keresztül azonban felmerült bennem, milyen fontos lenne megőrizni azt a lányt, aki akkor, tizenkilenc évesen voltam: mentes mindenféle kommunikációs sallangtól, azoktól az eszközöktől, amelyekkel az emberek közötti létezést próbáljuk megkönnyíteni. Nem szabad elfelejtenem az időtlen belső énemet; arra törekszem, hogy ez a belső esszencia ne vesszen el a sok réteg alatt, amely az évek során rárakódott.

Ez a hozzáállásodra is kihat, amit a szakmád és a színészi élet iránt tanúsítasz?

Mindez ott kezdődött, hogy a halála előtti héten még találkozhattam Lukáts Andorral, aki nemcsak az osztályfőnököm volt az egyetemen, hanem az első rostán is ő volt az, aki felvételiztetett. A mai napig élénken él bennem az a pillanat, amikor beléptem a terembe, és ő megkérdezte tőlem, hogy félek-e a sötétben. Andor és Jordán Tamás számára kiemelten fontos volt, hogy a jelentkezőkkel ne csupán formális beszélgetést folytassanak; meg akarták ismerni az emberek valódi arcát, hogy mennyire "érdekes" személyiségek is ők valójában. Már akkor is sokszor eszembe jutott, hogy valószínűleg nem követtem volna a színészi pályát, ha ők nem indítják el az osztályt. Kérdéses, hogy az én visszahúzódó, zártabb természetem mások számára mennyire tűnt volna vonzónak. Andor mindig is vonzódott a titkokhoz; hitt bennem, és rengeteget dolgozott a fejlődésemen, hogy felfedje előttem a bennem rejlő lehetőségeket. Az egyetem óta folyamatosan megmaradt közöttünk valamilyen kapcsolat, amely zavarba ejtő és mégis kellemes módon egyenrangú partneri viszonyban zajlott. Egyszerű, emberi tisztelettel bánt velem, ami különösen értékes volt. Volt benne valami rendkívül megnyugtató, jó értelemben vett civilességgel és rendíthetetlen önazonossággal bírt. Soha nem kedvelte a maszkokat.

Az utolsó előtti találkozásunk során a tekintete olyan mélyen hatott rám, hogy szavak nélkül is megértettük egymást. Ő szinte nem tudott beszélni, de az érzelmei mindent elmondtak. A szemében ott ragyogott az a kislány, aki 23 évvel ezelőtt voltam, és aki iránt annyi szeretet és értékérzékelés lakozott. Ezzel a pillantással megmutatta, hogy a múltbeli énem nem tűnt el, hanem továbbra is része vagyok annak, aki most vagyok; hogy fontos, szerethető és értékes vagyok. Andor halála után rábukkantam egy ’92-es interjúra, amelyben ő is arról beszélt, hogy milyen nehézségek árán próbálja újra megtalálni egykori önmagát. Azon a délutánon, amikor vele találkoztam, kaptam egy különleges tükröt, amely nemcsak a külsőmre, hanem a belsőmre is rávilágított. Élesebben láttam azokat a rétegeket, amelyek az évek során rakódtak rám: a csalódásokat, a keserűségeket, a páncélokat, amik megvédtek, de egyben el is zártak. Andor tekintete, mint egy varázslatos érintés, levette rólam ezt az összes terhet. Rég nem éreztem ilyen mértékű megkönnyebbülést. Ahogy néztem őt, felidéztem, mennyire tudtam valaha remélni, hinni és bízni a jövőben. Most, hogy ezt az élményt magammal vihetem, úgy érzem, eljött az idő, hogy visszahozzam ezt a hitet és bizalmat az életembe.