Ennek az ételnek az illata a ló vizeletére emlékeztet, mégis sokan rajonganak érte.
A száznapos, százéves vagy éppen ezeréves tojás néven ismert különlegesség hazánkban valóban egzotikus fogásnak számít. Ázsiában azonban ez az étel nem kifejezetten különleges, inkább egy elterjedt és népszerű falat. A helyi élelmiszerboltokban és a legszokványosabb éttermekben is könnyen rábukkanhatunk.
A régmúlt idők népszerű elbeszélése szerint a vidéki Kína zöldellő tájain egy gazda rábukkant egy iszapos tócsára, ahol természetes módon, egyfajta mésszel megőrzött kacsatojásokat fedezett fel. Miután megkóstolta ezt a különleges csemegét, és úgy tűnt, hogy ízlett neki, elhatározta, hogy saját otthonában, hagyományos kézműves technikákkal próbálja meg reprodukálni ezt az érdekes ételt.
Ennek eredményeképpen egy olyan finomság született, amely a mai napig óriási népszerűségnek örvend Hongkongban, Kínában és Délkelet-Ázsia egyes részein. Valójában persze az étel felfedezésének részletei nem ennyire részletesen dokumentáltak: a történészek becslése szerint az eredete több mint 500 évvel ezelőttre, a Ming-dinasztia idejére nyúlik vissza. És eltekintve néhány, a mai nagyüzemi előállításhoz használt technikától, a tojás tartósítási folyamata viszonylag változatlan maradt.
A száznapos, százéves vagy éppen ezeréves tojás, ahogy közismertebb nevén emlegetik, valójában nem olyan ősi, mint amilyennek a neve sugallja – egymillió éves tojásról pedig nem hallottunk még. A titok nyitja nem a hosszú években rejlik, hanem a különleges készítési folyamatban. A tojás elkészítéséhez egy üstöt töltenek meg erőteljes fekete teával, mészporral, sóval és frissen égetett fahamuval, majd ezt az elegyet egy éjszakán át pihentetik. Másnap különböző tojásfajtákat – például kacsa-, fürj- vagy csirketojásokat – adnak hozzá, és a varázslatos ízek kialakulásához legalább hét héten át, de akár öt hónapig is hagyják ázni. Ez a különleges eljárás adja meg a tojás egyedi ízét és karakterét, amely a gasztronómák körében nagy népszerűségnek örvend.
Ázsiában ez a falatka nem éppen a gasztronómiai csodák közé tartozik, inkább egy elterjedt és népszerű nassolnivaló, amelyet könnyedén beszerezhetünk a helyi boltokban vagy akár a legegyszerűbb éttermek kínálatában is. Viszont azok számára, akik nem ismerik, az első találkozás kissé meglepő lehet. A tojás külseje nem a legcsalogatóbb, hiszen nem a megszokott fehér színben pompázik, hanem sötétbarna és mocsári zöld árnyalatokban tündököl. Az állaga is szokatlan, hiszen kocsonyaszerű, és a szaga is különös, egy erőteljes, ammóniás aromával bír, ami miatt a rágcsálnivalót sokan humorosan "lóvizelet-tojásnak" is hívják.
A száznapos tojások, melyeket a földművesek és falusiak generációk óta készítenek, a hongkongi éttermek kínálatában először az 1940-es években bukkantak fel. Ekkor egy kis csoport neves kínai séf menekült a kínai polgárháború elől, és a városba érkezve magával hozta a hagyományos regionális ízeket, ezzel új színt és különlegességet adva a helyi gasztronómiának.
Ebben az időszakban nyitotta meg kapuit Hongkong egyik legismertebb étterme, a Yung Kee, amely a sült libájáról vált híressé. Az étterem különlegessége a százéves tojások, amelyeket általában előételként szolgálnak fel, élénk rózsaszínű gyömbérágyon. Az igazi százhúsz napos tojásnak jellegzetes, zöldes-sárgás színű, folyós és krémes állagú sárgája van, amelyet barna, zöld és tengerészkék koncentrikus gyűrűk vesznek körül. Ezek a színek az átalakulás különböző fázisait tükrözik - és minél nagyobb és krémesebb a sárgája, annál értékesebb a tojás.
A kellemetlen szag ellenére az ízvilág igazi meglepetést tartogat: a tojás rendkívül krémes, bársonyos és ízletes, ami egyedi élményt nyújt. A száznapos tojás bármikor fogyasztható - reggelire, vacsorára, uzsonnára vagy akár előételként is kiváló választás. Sőt, süteményekhez is remekül passzol, és a borászok szerint egy testes bordeaux-i borral vagy pezsgővel párosítva igazán különleges élményt nyújt.
