A magyar irodalom gazdag szövetében a betegség, az orvosok és az orvoslás témája mindig is központi szerepet játszott. E motívumok nem csupán a testi szenvedést, hanem a lélek mélységeit is feltárják, rávilágítva az emberi lét törékenységére. Képzeljük

Székely János, a filozófus költő, a kiváló esszé-, dráma- és prózaíró

Székely János, a filozófus költő, esszé- és drámaíró, tudatosan vállalta az írói szereptelenséget, olykor keservesen, de ez életének szerves részévé vált. Az 1929. március 27-én született Tordán, majd Marosvásárhelyen élő alkotó Európai szinten is páratlan volt. Az ő helye a magyar irodalom történetében Ottlik Géza és Németh László között foglal helyet, míg a világirodalom élvonalában Albert Camus és George Orwell társaságában emlegetik. Azok, akik a közelében élhettek, szerencsésnek érezhetik magukat; az Igaz Szónál dolgozott, és Varró Ilonával közösen nevelték fel két gyermeküket. Zseniális tehetsége rejtve maradt, miközben a mohó etnikai feszültségekkel terhelt Marosvásárhely, a volt Werbőczy, majd Törvényszék utcájában élt, ahol a mindennapi élet a belső szétesés és a külső kihívások árnyékában zajlott.

A bécsi döntés következtében családja Tordáról Marosvásárhelyre költözött, ahol folytatta tanulmányait. 1943-tól a Katonai Alreáliskolába járt, amely 1944-ben a háborús események elől Nyugat felé menekült a diákjaival. A fiatal Székely János huszárapród-társaival együtt fogságba került, és csak 1946-ban térhetett haza. 1952-ben Kolozsváron filozófiából szerzett diplomát. 1956-tól újra Marosvásárhelyen élt, ahol az Igaz Szó főszerkesztője lett. Számtalan verse, drámája, prózai műve és esszéje látott napvilágot, ám egyetlen dráma bemutatóját sem élhette át, és életében egy díjat sem fogadott el.

Mi köze lehet napilapunk mellékletének, a Harmóniának Székely Jánoshoz? Nézzük csak meg A vesztesek című versét. Ebben a költő a kölcseys, vörösmartys, adys nemzethalál-vízió hagyományát folytatja, de a bizonyos örökletes veszteslétet egyetemes emberi sorsnak, sőt, a legemberibb sorsnak állítja be anélkül, hogy a mártíromság koszorúját illesztené ezen szerep viselőire. Tehát, e filozófiai és bibliai gyökerű paradoxon szerint, a vesztesek jobban és biztosabban kapaszkodhatnak életigenlésbe és önbecsülő derűbe, mint a győztesek. Mert a veszteseknek erkölcsi értelemben joguk és igazuk van még akkor is, ha a veszteség elérése előtt esetleg nem volt joguk vagy igazuk. Tehát a vesztesek, halódva, bomolva, fájdalomban, piszokban, tetvektől csípve, mert nincs más választásuk, becsülni kezdik azt, amijük éppen elveszett, az egész-

a teljesség, a szabadság és a bűntelenség reménye mind-mind egy mélyebb lelki dimenziót nyújtanak. Ez a belső harmónia visszaadja az emberek önértékelését, lehetőséget teremt arra, hogy felebaráti szeretettel forduljanak egymás és saját maguk felé. Talán éppen ettől válhatnak elfogadóbbá, mint a győztesek - a költő kérdése pedig rávilágít arra, hogy vajon mi, mint nemzet, mennyire ismerjük fel saját küzdelmeink és gyengeségeink valóságát. A versben a költő mesterien tükrözi a vesztesek lelki vívódását, a bukás előtti és utáni pillanatok feszültségét, miközben megfogalmazza a jövőre vonatkozó vágyat is: a jóvátétel és a belső erőfeszítések iránti elköteleződést, amely a "csak azért is" szellemében segíthet a felemelkedéshez.

Az úton járnak a szerencsétlenek, Új évezredek küszöbén állnak, Ezer új kudarc vár rájuk, Melyek árnyékot vetnek a jövőre.

Székely János: A vesztesek című műve a modern kori metszetek között különleges helyet foglal el, hiszen az 1953-as „A tüzérség visszavonulása” alkotás mélyen átitatott a háborús tapasztalatok súlyával. A művész a háború borzalmait és a veszteségek tragédiáját olyan érzékenységgel ábrázolja, amely magával ragadja a nézőt. A tüzérség visszavonulása nem csupán egy katonai manőver, hanem a remény és a kétségbeesés határvonalán egyensúlyozó pillanat, amely az emberi sorsok összefonódásának keserű valóságát tükrözi. E metszet révén Székely János képes arra, hogy a nézőben egyfajta empátiát ébresszen a háború által sújtott emberek iránt, miközben a művészeti kifejezésmódja egyedülállóan hatásos és emlékezetes marad.

A veszteseket Székely János csak 1979-ben, A nyugati hadtest című elbeszélésfüzér (Kriterion, 1979) végére állítva jelentette meg először. A könyv ajánlásából érdemes kiemelni a mottót, miszerint felejtő lények vagyunk, de "esélyünk a feledhetetlen". Az elbeszélő a maga kamaszkorát is sújtó világháborús emlékeit idézi fel olvasói számára, miközben egyáltalán nem csak a hadapródiskola, háború és hadifogság színét és fonákját mutatja be. Székelyre a "törvénylátás" jellemző (Szász László megállapítása), tehát az ember közösségi-erkölcsi létezésének alaptörvényeit keresi és ábrázolja. Hagyományosnak tűnő elbeszélésmódja újszerű, távlatos és példázatos, parabolisztikus.

Pálinkás című novellája egy gerincsérült ló tragikus történetét beszéli el. A hadapródiskolai ló senkit nem tűr a hátán, de sajnos senki nem tartja számon, hogy csikó korában eltörött egyik csigolyája. Csupán betörni, a többi lovardai lóhoz igyekeznek idomítani a szegény állatot, miközben egyetlen állatorvosi vizsgálatból kideríthetnék, hogy a szegény pára éppen lovaglásra meg teherhordásra nem alkalmas! Az emberek azonban halálra kínozzák, nem mondható, hogy rosszindulattal, egyszerűn "csak" kíméletlen fölényérzettel és dominanciára törekvéssel. Amint az emberi világban is hasonló erők működnek.

A kutyás német című novella lidérces emlék és egyben példázat az öncélú kegyetlenségről. Bukásuk tudatában, foglyaikat magukkal vonszolva menekülnek a német katonák. A legyengült rabok alig bírják az iramot a végtelen hótengeren át. Aki lemarad, azt a fagyhalál váltaná meg szenvedéseitől, ha nem volna egy végsőkig a kiirtás parancsához ragaszkodó SS-tiszt. Ő az erőltetett menetből kihulló rabokat kutyájával, motorbiciklin követi. Előbb kutyáját küldi az elesettek kínzására, majd jeges közönnyel és pedánsan tarkón lövi őket. A szemtanú elbeszélő kétféle befejezéssel látja el történetét. Az első a vágyálom, az emberiesség diktálta megtorlás, amelyet a fiatal katonanövendék szeretne végrehajtani - de nem tesz meg. A második a valóságos emlék, a kétségbeejtő szégyennel és fájdalommal járó igazság, hogy a kiskatona nem tudta, nem merte megölni a német tisztet.

Két párba állítható novella tükörélesen állít szembe egymással egy-egy, az abszurditásig beteg, embertelen helyzetet.

A katonanövendékek és tanáraik között szoros kapcsolat áll fenn, ám a katonaság egy lélekölő gépezet, amely a háborúval együtt még nagyobb szenvedést hoz. A "Kripli" című novellában a fiatalok életéből kiirtják az együttérzést és a kölcsönös segítségnyújtás képességét, mivel folyamatos szigorral, veréssel és értelmetlen gyakorlatoztatással nevelik őket. A kriplinek bélyegzett fiú, akit a sors a nyomorúságos szerepbe kényszerít, nem más, mint Pálinkás, a beteg ló emberi párja. Ezzel szemben az "Emberbarátok" novella az emberség győzelmét meséli el, még a legnagyobb nehézségek közepette is. A katonai alreál növendékei valós kihívásokkal néznek szembe, és az összetartásuk révén képesek együttműködni. Az események során, miközben a háborús Európán keresztül vándorolnak, egyik társuk megszökik, de rövid időn belül elfogják, és elkerülhetetlennek tűnik a halálbüntetés. Ebben a borzalmas helyzetben a vásárhelyi hadapródiskola egyik népszerű tanára, Gálfy Béni, izzadsággal a homlokán, de sikeresen megakadályozza a kivégzés végrehajtását. Az időnyerés azonban nem mentesíti a másik tanárt, Cseke Miska urat, hiszen a katonai hierarchia minden felett áll, és a végrehajtó tisztek tanúskodnak az eseményekről. Cseke tanár úr kénytelen felszólítani a növendékeket az ítélet végrehajtására, de a fiatalok egy emberként utasítják el az engedelmességet. Ekkor Cseke tanár úr nem a diákok büntetésére gondol, hanem önként vállalja a szökött katona kivégzését, ezzel megmentve az osztályt, de saját lelki nyugalmát örökre elveszíti. A börtönben töltött idő nem adja vissza sem az egészségét, sem a békét. Gálfy Béni tanár úr is bűntudattal küzd, mert úgy érzi, hogy eltávolodott a morális felelősségtől, amikor kibújt a kivégzés elrendelésének terhe alól. A történet távlatos nézőpontja, ahogyan az elbeszélő mesél róla, gyógyírként hat a borzalmas emlékekre.

A "Soó Péter bánata" (1969) című mű egy lenyűgöző testvérpár történetét meséli el, amely a szeretet, az összetartozás, az irigység és a lelkiismeret törvényeivel foglalkozik. A történet középpontjában Péter áll, aki Észak-Németországba érkezik a katonaiskolából. Itt azonban szembesülnie kell ikertestvére, Pál, más néven Kicsi elvesztésével, aki édesanyjuk kedvence, és akit kiemelkedő intelligenciája, korai érettsége és vonzó külseje miatt különösen nagyra értékelnek. Kicsi tragikus halála a közösségért tett hősies cselekedet következménye, amikor is egy sikeres beszerzőúton a hideg és az éhezés következtében elhunyt. Péter súlyos betegség után, mellhártyagyulladással, tüdővizenyővel és hastífusszal kerül kórházba, ahol hosszú ideig eszméletlen állapotban fekszik, de végül sikerül megmenekülnie. A testvér halála súlyos lelkiismeret-furdalást ébreszt benne, hiszen úgy érzi, hogy élve maradásával Pál áldozatává vált. Miközben Péter igyekszik megtalálni a saját identitását az eszményi ikertestvér nélkül, lassan felfedezi, hogy Kicsi nélkül nemcsak a legjobb énjét, hanem a tisztességét és jóságát is elveszíti. A történet során Péter fokozatosan egyre inkább iriggyé és gonoszkodóvá válik, miközben öccse emléke mély önvizsgálatra készteti. Ez a Doppenganger-témát feldolgozó kisregény a mágikus irodalom és az analitikus lélektani próza harmonikus ötvözete, amely különleges mélységgel és érzelmi gazdagsággal bír. A történet nem csupán a testvéri kötelékek bonyolultságát tárja fel, hanem az emberi lélek rejtelmeibe is bepillantást enged.

Az árnyék című (1972) kisregényben a szürrealizmus lenyűgöző világába merülhetünk, amely romantikus gyökerekkel bír. A mű alapötletét Székely János Adalbert von Chamisso 1814-es klasszikusából, a Peter Schlemilből meríti. Ám míg Chamisso hőse az árnyék nélküli létet szenvedi el, addig a mi íróink által megálmodott történet az árnyék sorsát követi, aki a testétől megfosztva kénytelen bolyongani. Az árnyék eladása, majd a pokol lomtárába való kerülése után végül szabadulást nyer, de visszatérve a világba, gazdátlansága egy új, elviselhetetlen teherként nehezedik rá. Szám-

A kivetett lény, akinek sorsa a megvetés és a gúny, egyre inkább a magány mélyébe süllyed. Amint valaki megpróbál közelíteni hozzá, gazdája, akit dupla árnyék ölel körül, azonnal bajba kerül: bántalmazzák, kigúnyolják, kiközösítik. Az egykori üldözöttből hirtelen üldöző válik, hiszen az árnyék ereje, amely eddig védte, most a félelem és a fájdalom eszközévé alakul. Amikor végső elkeseredésében a már amúgy is kirekesztett, púpos kisfiúhoz tapad, a gyerek "barátai" a folyó mélyére taszítják, csak hogy megszabaduljanak tőle. Az árnyék ekkor véglegesen döntést hoz: a magas hegységek csúcsaira küzdi fel magát, majd onnan, a világ fölé emelkedve, leveti magát, hogy a szélben szétszóródjon, végleg eltűnve a semmibe. Ez az árnyék, mint egy sziporkázó "szerzői önmetafora" (Kovács János) az élet mélyebb összefüggéseit boncolgatja. A test és lélek, a jó és rossz, az élet és halál, a magány és kiszolgáltatottság közötti bonyolult viszonyt ábrázolja páratlan finomsággal, részvéttel és humorral. E szürreális mese emlékeztet Thomas Mann Kiválasztottjának néhány elemére, ahol a pápának szánt Gergely békává zsugorodva küzd saját sorsával.