"Az én családom történetében a szeretet sosem volt a középpontban." - Igaz történet.
A mi családunkban nem divat a szeretet. Hanem valódi. Azon ritka emberek közé tartozunk, akiknek nincs szeretethiánya. Már nekem sincs.
Valódi család, valódi kommunikációval, tömény toleranciával, őszintén kimondott szavakkal.
Ezért vannak olyan kérdések, amelyeket felesleges lenne megvitatnunk... Nem kell egymást vádolnunk a hibáink miatt, és felesleges folyamatosan a másik jellemgyengeségeivel szembesítenünk. Mindannyian tudjuk, hol rontottuk el, és meddig nyúlik a felelősségünk. Nem tápláljuk és nem őrizzük a haragot, a fájdalmat, mert az csak stagnálást hoz. Viszont annál inkább imádunk nevetni.
A legyet elpöckölni olyan, mintha apánk tanításait gyakorolnánk, egyfajta különleges mozdulat. Az a szeretet, amit egymás iránt érzünk, éppen úgy ragyog, ahogy vagyunk... és ebben a környezetben önmagunkat is tiszteljük és értékeljük.
Botorság azt hinni, hogy az életben eltűntek a viták, a veszekedések, az ellentétek, az érdekek, a düh és a harag... Ezek mind-mind jelen vannak körülöttünk. Ugyanakkor nem feledkezhetünk meg a pozitívumokról sem. Valójában van egy dolog, ami biztosan létezik: képesek vagyunk valóban meglátni egymást.
Imádunk elmélyedni a gondolataink tengerében, és felfedezni a világ rejtelmeit. Hiszünk abban, hogy az egyéni vízióink a világ működéséről nem csupán különböznek, hanem együttesen gazdagítják egymást. Álmokat kergetni számunkra nem csupán hobbi, hanem életforma. Olyanok vagyunk, mint a régi reklám hősei az Állami Áruházban – nálunk sosem áll meg az élet, mindig történik valami izgalmas!
Elvált szülők gyerekeként két családom volt: egy nagy család, ami már csak emlék, hiszen édesanyám eltávozott az élők sorából. De apám családja itt maradt velem, és öt (fél)testvérem révén továbbra is része az életemnek, így a vér köteléke még mindig erősen összekapcsol bennünket. Persze, a helyzet néha szórakoztatóan bonyolult. Testvéreim gyermekei éppen egyidősek az én lányaimmal, ami sokszor megmagyarázandó helyzeteket szül. Néha el kellett mondanom az értetlenkedőknek, hogy miért lehet a lányom nagybátyja fiatalabb nála, vagy éppen miért van az, hogy az öcsém és a fiam egy osztályban tanulnak. Az élet kiszámíthatatlan, de a családi kötelékek mindig is különlegesek és megismételhetetlenek.
Elképzelhetjük, hogy a különös jelenségek ellenére minden a helyén van, mintha egy harmonikus rend uralkodna... de valójában ez nem mindig olyan nyilvánvaló.
Egy reggel, ahogy a nap első sugarai átszűrődtek a függöny résein, megcsörrent a telefonom. Az egyik öcsém keresett. Ő az a halk szavú, aki mindig elmélyülten merül el a gondolataiban, az örökké mosolygó figura, aki virtuózként hegedül, és a legkülönlegesebb technikákkal készít íjakat. Nálunk a telefon inkább a gyors egyeztetések eszköze, mintsem a családi kötelékek ápolásának módja, így a reggeli hívás és az azt kísérő mellébeszélés meglehetősen zavarba ejtett. A szokatlan helyzet csak fokozta a feszültséget a levegőben.
Nem a véletlen műve. Öcsém végül megosztotta velem a hírt, hogy új életet kezd Velencében. Utcazenészként járja majd Európát, felfedezve a világot, tapasztalatokat gyűjtve. Egy másik nyelvet szeretne elsajátítani, és talán egyszer hegedűkészítőként is megállja a helyét. Olyan emberré válik, aki bátran követi az álmait.
Aggódásmérőm kiakadt... letettem a telefont és sírtam kicsit. Felnőtt, és ez a fogalom akár meg is nyugtathatna, ám én látom benne a védtelen gyereket. Ismerem hibáit, erényeit, látom gyenge pontjait, azokat, ahol meg lehet törni. És féltem őt.
Nálunk létforma a hipszterkedés. Nem kérdés az autóstop bárhová Európában, a random rajzolás vagy zenélés. Egyikünk 13 évesen díjnyertes diákfilmet csinál, másikunk arabul tanul a bölcsészszakon, vagy bringával pizzafutárkodik, de olyan géniusz is akad köztünk, aki pókerezik, és mindig nyer. Saját álmainkat éljük... de olyan, aki elhagyja a családot, végleges szándékkal, még nem volt. Mi mindig hazatérünk... mi mindig gyerekek maradunk. Testvérek.
Fél év telt el azóta, hogy hazatért, majd újra útnak indult. Jólesett látni, hogy szemeiben ott csillog az élet, a lelke friss illata szinte tapintható, mosolya pedig még inkább őszinte és nyílt. Érezhetően megváltozott valami... a mosolyában most már ott rejlik a férfiasság határozott vonása. De volt egy dolog, ami nem változott: az udvaron szétszedett biciklije fölé hajolva, ugyanazzal a gyermeki lelkesedéssel és szakértelemmel szerelte tovább, mintha sosem lépett volna ki a megszokott világából, mintha sosem tapasztalta volna meg a felnőtté válás izgalmait.
Egészen a kamaszkoromig úgy éreztem, hogy az én környezetem igencsak szegényes az ingerek terén, különösen az osztálytársaim családjaihoz képest. Valahogy mindig úgy tűnt, hogy nincs igazi családom, hiszen mióta az eszemet tudom, a szüleim külön utakon jártak. A szüleim története egyfajta tragédia volt, hiszen boldogtalanok voltak egymás mellett. Bár ez a helyzet engem is boldogtalanná tett, paradox módon mégis az ő döntésük hozta el számomra a testvérek ajándékát.
Elvált szülők gyermekeként sosem éltem meg a hagyományos értelemben vett családot. Viszont cserébe egy valódi, szeretetteljes közösségre találtam. Szüleim tudatosan formálták meg ezt a különleges köteléket, és ma is mellettem állnak, hogy megőrizzük ezt a szeretetet és összetartást.
