Az elfeledett csata: Napóleon flottájának megaláztatása A történelem mélyén, ahol a feledés homálya borong, egy különleges esemény rejlik, amely Napóleon hadvezéri pályafutásának egyik legnagyobb csapását jelentette. Ez a csata nem csupán a tengerek hull

A lengyel erdők mélyén titkos katonai kincsek nyugszanak, amelyek a II. világháború zűrzavarában kerültek oda. Ezek a rejtett értékek évszázadok történelmét őrzik, és izgalmas nyomozások tárgyát képezik a kalandvágyó felfedezők számára. Az erdők sűrű fái között megbúvó titkok felfedezése újraéleszti a múlt eseményeit, és lehetőséget ad arra, hogy a történelem hősies és tragikus pillanatait újra átéljük. Mi rejlik még a fák árnyékában?

A spanyol és francia flotta egyesítése a napóleoni háborúk idején a politikai és katonai szövetség szerves részeként jött létre. 1805-ben Napóleon és IV. Károly spanyol király egy szövetséget alakítottak, hogy közösen lépjenek fel Anglia ellen, amely akkoriban a francia terjeszkedés legnagyobb gátját jelentette Európában.

A megállapodás célja az volt, hogy a spanyol flotta erőforrásait és hajóit a francia haditengerészet szolgálatába állítsák, együttesen fellépve az angol tengeri hegemónia megtörésére. Az egyesített flotta fő célja a La Manche-csatorna feletti uralom megszerzése és az angol partok esetleges megszállásának előkészítése volt.

A trafalgari csata

Rosily admirális egy különleges utasítást kapott Napóleontól: át kellett vennie a francia flotta irányítását. Azonban a sors fintora, hogy Madridban, a hintójának egyik kereke eltört, ami miatt jelentős késlekedésbe került. Villeneuve, aki már tudta, hogy hamarosan leváltják a francia hajóhad éléről, nem tudott elkerülni a harcot, így kénytelen volt összecsapni az angol flottával. Ez a történelmi összecsapás a Trafalgari csata néven vonult be a történelembe, ahol a francia-spanyol flotta súlyos vereséget szenvedett el Nelson admirális hajóhadával szemben.

Rosily végül átvette a parancsnokságot, és Cádizban maradt a francia flotta megmaradt egységeivel, éppen ott, ahol a spanyolok is menedéket kerestek. A helyzetük igencsak nehéz volt, hiszen a britek blokádot létesítettek a tengeren, ami megnehezítette a helyszínen tartózkodó hajók ellátását. Az öbölben öt francia sorhajó és egy fregatt horgonyzott, több mint 3500 francia tengerésszel a fedélzetükön. Ezek a férfiak három évig osztoztak a spanyol matrózokkal az élet nehézségein; barátságok szövődtek, közös ünnepségeket tartottak, és gyakran látogatták egymás otthonát, így a két nép között különös kötelék alakult ki.

A madridi felkelés

1808-ban, a Napóleon csapatai által nyújtott támogatás révén, amelyek a portugál hadjárat következtében spanyol területeken állomásoztak, IV. Károly és fia, VII. Ferdinánd lemondását kényszerítették ki a spanyol trónról. E helyett Napóleon saját testvérét, Joseph Bonapartét ültette a trónra. Ez a döntés hatalmas felháborodást váltott ki a spanyol lakosság körében, akik hevesen ellenálltak a francia dominációnak és nem voltak hajlandók elfogadni a megszállást.

A felkelés 1808. május 2-án robbant ki Madrid szívében, a neves Dos de Mayo lázadás keretében. Ezzel a bátor kezdeményezéssel indult el a spanyol függetlenségi háború, amelyben a nép a francia megszállók ellen küzdött, gyakran gerillaháborús módszereket alkalmazva. Az ellenállás célja nem csupán Spanyolország felszabadítása volt, hanem a nemzeti szuverenitás visszaállítása is, hogy a spanyol nép újra saját kezébe vehesse sorsát.

A Madridban kitört felkelés híre villámgyorsan elérte Cádiz városát, és ennek következtében a spanyolok hirtelen ellenségként tekintettek a franciákra. Rosily, a francia parancsnok, azonnali utasítást adott legénységének, hogy ne lépjenek partra. A városban egyre nőtt a feszültség, zavargások és gyilkosságok robbantak ki. Solano kormányzó, aki próbálta megfékezni a káoszt, a lakosság szemében francia bérencnek számított, és végül ő is az erőszak áldozatául esett.

1808 júniusában, egy hónappal a híres bailéni csata előtt, a spanyolok már súlyos vereséget mértek Napóleon flottájára. A Poza de Santa Isabel-i csata a spanyol függetlenségi háború első tengeri diadala volt, mégis alig ismerjük a történetét. A sevillai junta Tomás de Morlát nevezte ki a francia hajóraj elleni akció vezetésére. Morla, Apodaca és Moreno admirális összehangolt támadást tervezett.

A spanyol flotta három ágyúnaszád-osztagot, bombázóhajókat és segédhajókat mozgósított. Az első vonalat a súlyosan sérült hadihajók alkották, amelyeket a Príncipe de Asturias zászlóshajó és a Terrible kísért, erősítve ezzel a támadó erőket.

Június 9-én robbant ki a tűzharc, amikor a spanyol ágyúnaszádok evezve közelítették meg a francia flottát, és tüzet nyitottak rájuk. A harc hetekig elhúzódott, s a feszültség egyre nőtt. Rosily minden tőle telhetőt megtett, hogy időt nyerjen; leveleiben Morlától békés távozást kért, de Morla eltökélten elutasította a kompromisszumot.

A megadás

Június 14-én Rosily ráébredt, hogy nincs más választása, mint feltétel nélkül megadni magát. Ekkor a spanyolok elfoglalták a francia hadihajókat, és a francia zászlókat spanyolokra cserélték. A harc során 3776 katonát ejtettek fogságba. A zsákmányban szerepelt öt sorhajó, egy fregatt, 456 ágyú, jelentős mennyiségű lőpor, élelem és egyéb hadianyagok. A francia oldalon 12 katona vesztette életét, míg 51-en megsebesültek. A spanyolok veszteségei ennél szerényebbek voltak: 5 halott és 50 sebesült.

Lourdes Márquez Carmona történész szerint a Poza de Santa Isabel-i csata a spanyol függetlenségi háború első nagy győzelme volt Napóleon ellen. Mégis kevés szó esik róla. A csata emlékét csak néhány dokumentum és Maffiotte kormányos kiadatlan naplója őrzi.

A híres bailéni csata

Az 1808. július 19-én zajló bailéni csata a spanyol függetlenségi háború egyik meghatározó összecsapása volt, és egyben Napóleon haderejének első jelentős szárazföldi veresége. A spanyol csapatokat Castaños tábornok vezette, aki sikeresen megfutamította a francia erőket, amelyeket Pierre Dupont tábornok irányított. Ez az ütközet nem csupán katonai szempontból volt jelentős, hanem a spanyol nép ellenállásának szimbólumává is vált a francia megszállás ellen.

Ez a győzelem rendkívüli fontossággal bírt, mivel világosan jelezte, hogy a francia hadsereg nem legyőzhetetlen. Ezzel hatalmas ösztönzést nyújtott a spanyol ellenállásnak, amely új erőre kapott. Továbbá, a csata súlyos következményekkel járt: több mint 17.000 francia katona került fogságba, és a győzelem híre Európa-szerte megrázta Napóleon hatalmát, aláásva annak stabilitását.