Az új lehetőségek kapuja: Akvizíció a Szabadság téren
A budapesti Tőzsdepalota, melyet Alpár Ignác álmodott meg, 1907-ben nyitotta meg kapuit Lipótváros szívében. Csaknem két évvel a grandiózusan felújított királyi palota, valamint három évvel a Parlament és a várbeli pénzügyminisztérium megépítése után emelkedett ki a térre, amelyet az 1848-49-es magyar szabadságharc hőseiről neveztek el. Ekkoriban Európa egyik legimpozánsabb középületeként tündökölt, szimbolizálva a magyar kapitalizmus erejét és fenségét, amely a Nyugat főáramlatához való felzárkózás szellemében épült.
A kapitalizmus Magyarországon, akárcsak más országokban, azzal a folyamattal alakult ki, hogy az emberek körülnéztek a környezetükben, és elkezdtek gondolkodni azon, hogy mi létezik, mi várható a jövőben, és mi lehetne potenciális piaci lehetőség. Ezen a gondolatmeneten keresztül születtek meg számos innovációk - a váltóáramú generátortól kezdve a Kalmopyrin keresztül egészen a kriptonlámpáig. Az emberek termeltek, kereskedtek, gabonát vagy éppen részvényeket adtak-vettek, mindezt a profit reményében. Kockázatokat vállaltak: voltak, akiknek a tervei nem valósultak meg, míg mások hatalmas sikereket értek el. Így halad előre a világ, folyamatosan formálva a gazdasági tájat.
Negyvenegy éven keresztül üzemelt a tőzsde a Szabadság tér 17. szám alatt. Ezt követően a tér továbbra is megőrizte a Szabadság nevét – bár a kommunista nézőpont szerint ennek egészen más jelentése volt –, míg a tőzsde a bűnös kapitalizmus felesleges és eltörlendő elemévé vált.
Miért van az, hogy egyesek a saját két kezük munkája helyett inkább a már meglévő tőkéjükkel, okoskodással, számolással és kockázatvállalással próbálnak pénzt keresni? Vajon nem igazságtalanság ez? Talán jobb lenne, ha a politikailag megbízható vezetőkön kívül mindenki szegénységben élne. A termelőeszközök a dolgozók kezébe kerültek, ami azt jelenti, hogy a munkásosztály már nem szenved a különféle részvénytársaságok kizsákmányolásától. Így az ipari munkások reáljövedelme 1963 környékén végre elérte az 1938-as szintet.
A palotából idővel a Technika Háza lett, ahol berendezték a Magyar Televízió stúdióját és technikai helyiségeit, aztán teljesen elfoglalta az MTV.
Az impozáns, ám kívülről szürkének tűnő, belül viszont kaotikus Ház (ahogyan csak becézték) ismét a figyelem középpontjába került. Ezúttal nem csupán a külseje miatt, hanem azért, mert a Kádár-korszak legjelentősebb, ha nem is a legkiválóbb minőségű médiájának itt volt a központja. (Ennek a csajozási szerepe is megjelenik: "Gyere, kisanyám, beviszlek a tévébe.") Politikai szempontból az volt a bevett szabály, hogy minél később kezdődött egy műsor, minél távolabb a fél nyolctól, annál inkább érdemes volt figyelni rá.
1989-ban emlékezetes tüntetést tartotak a Magyar Televízió székháza előtt. Akkor mondta Csengey Dénes: "Nagyon fogunk vigyázni rá, mert a miénk!" Aztán úgy alakult, hogy amikor a "miénk" lett, és megszűnt az egypárti cenzúra meg a kultúrpolitikai tekintélyuralom, a legfontosabb média fölötti ellenőrzés politikai tétté vált.
Néhány viharos év után megjelentek a piacon a kereskedelmi tévék, s akkor kiderült, hogy amit az ott dolgozók és sztárkodók zöme pótolhatatlan, felhalmozott szakértelemnek és tapasztalatnak hitt, az csak a monopolhelyzetből adódó előny. Szórakoztatásban a "köztévé" nem versenghet a szabad piacon bevált kommersz nyugati receptekkel, a hírszolgáltatásban, politikai műsorokban pedig nem használt, hogy hiányzott a tekintély is, bölcsesség is, a bátorság is (mondjuk e téren nem bonyolódtak túl heves versenybe a nagy kereskedelmi csatornákkal).
A nézettség átlagosan tíz százalékra csökkent, amiért nem is csodálkozhatunk. Ekkor egy kétségbeesett marketingesnek 2006-ban eszébe jutott a provokatív kérdés: "Ha forradalmár lennél, melyik tévét foglalnád el?"
Kivételes ötletet kínált ezzel a sokrétű érdekszövetségnek, amelyik a haldokló magyar demokrácia végső megsemmisítésére törekedett. A szeptember 18-i tévéostrom – amelyet a médiaszabadság keretein belül az elkötelezett orbánista Hír TV közvetített – a posztkommunista régió első színes ellenforradalmának kezdeteként léphet be a magyar történelem annál sötétebb lapjaira. (Ha valaki egyáltalán hajlandó lenne ezt a kifejezést alkalmazni arra a folyamatra, amely során egy számos problémával küzdő, de viszonylag szabad és plurális politikai rendszert az önkényuralom egyik formája vált fel.)
A tévéostrom idején már rég eldöntött tény volt, hogy a köztévé a historikus palotából korszerű körülmények közé, ámde jó nehezen megközelíthető helyre költözik, mondhatni, a Sátán alfelébe, Kül-Óbudára. Végül 2009-ben került rá sor. Ez később jól jött az Orbán-kormányoknak, mert tüntetés céljából odamenetelni átlag fölötti erőnlétet követelt. (Igaz, a Kunigunda utca kellően széles és jól behangosítható, mint az a Tisza Párt legutóbb ott tartott rendezvényén kiderült, de ha kivonul is a tömeg, mi történik?)
Az újabb Orbán-kormányok egyik központi törekvése a Horthy-korszak állami pompájának újbóli megteremtése, amely a 1918 előtti időszak iránti nosztalgiát tükrözi (e múlt megértése azonban elkerüli figyelmüket). Ennek keretében kiemelt figyelmet fordítanak a budai Vár és a Kossuth tér korabeli arculatának rekonstrukciójára, oly módon, hogy a középületek a korukban betöltött funkciójuknak megfelelően működjenek.
Így épül át a levéltár és kulturális központ pénzügy-minisztérium céljára, amire a modern világban alkalmatlan, így lesz a Néprajz Múzeum helyén újra Kúria, így lett volna újra belügy-minisztérium az Úri utcai tömbben (de a jelek szerint Pintérnek nem kellett, megértem), és a palotaszárnyban, ahonnan a Nemzeti Galéria kiköltözik, ott így lesz talán kormányzói fogadóközpont négylovashintó-parkolóval a helikopter-leszállópálya mellett, mert utóbbi nélkül a büszke magyar elit ma már nem bírja ki. (Ennyit mégicsak áldozhatunk a modernségnek,) A visszarendezés egyben harcászatilag is praktikus, mert így az állami főintézményeket még elkordonozás nélkül is nehéz megközelíteni.
A Tőzsdepalota nem a Magyar Királyság fényűző díszleteihez, hanem inkább a magyar gazdaság egy hajdani, sikeres korszakához kapcsolódik, amely a piacgazdaság virágzását jelentette. Ez a téma azonban a Várszínház közönségét nem igazán foglalkoztatta. 2006-ban egy kanadai vállalat szerezte meg az épületet, míg az MTV még három évig bérlőként működött benne. Ezt követően azonban a Tőzsdepalota másfél évtizedig üresen állt, a helyzetet hol az engedélyező hatóságokkal való egyeztetések, hol pedig pénzügyi nehézségek nehezítették, a részletek pedig homályba vesztek.
2024-re végül napvilágot látott, hogy az ingatlan a Tiborcz István által irányított pénzügyi cég többségi részesedésével rendelkező Gránit Alapkezelő egyik alapjához került. Tiborcz, aki kezdetben vállalkozóként indult, később Simicska Lajos szárnyai alatt gyorsan emelkedett a pénzügyi világban, és kétségtelenül okos ember. Azonban ez sok másra is igaz. Az ő előnyei nem csupán az üzleti érzékéből és tapasztalatából fakadnak; természetes erőforrások vagy a régi diktatúra alatt örökölt monopóliumok sem álltak rendelkezésére, mint ahogy azt a klasszikus posztszovjet oligarchák esetében láthatjuk.
Üzleti nézőpontból nézve a helyzetének van egy különleges előnye: ő Orbán Viktor veje, így a megszerzett javak közvetlenül a családi vagyonhoz járulnak hozzá. Ezért a birtoklásra vonatkozó hozzáállása rendkívül egyszerű: amit csak megpillant, az szinte azonnal az övé lehet. Ezt a jelenséget a szaknyelvben akvizíciónak nevezik.
Nincs kockázat. Ha az após által felhalmozott tőke és a magyar jogrendszer, melyet szintén az após irányít, nem segítene, akkor a kormányzat egyenesen a mennyből érkezne hozzátok. Gondolj csak a Bosnyák téri óriásberuházásra, ahol a telket 150 millió forintért adták át Tiborcz üzlettársának a kerületi szocialista politikusok. Amint a projekt már nem volt számukra előnyös, azonnal megindult ellenük a büntetőeljárás. Ezután a hatalmas üveg- és vasbeton szerkezeteket 244 milliárd forintért vásárolta meg az állam – az adófizetők pénzéből, persze mindezt titokban, éppen a magyar gazdaság nehéz időszakában.
Ahogyan Mészáros Lőrinc sem vállalt különösebb kockázatot, amikor egy céghálózat segítségével megszerezte a karbonkibocsátás szempontjából fontos Mátrai Erőművet, amelyhez laza állami engedélyek társultak, úgy nem meglepő, hogy nem sokkal később a magyar állam is a birtokába került. A név viselőjének kapcsolata Orbán Viktorral nyilvánvaló, és ezt mindenki tudja; én ugyan nem szeretném, ha emiatt perbe fognának.
A Mészáros Lőrinc nevet viselő magyar állampolgárnak mindenesetre kevesebb üzleti érzéke, tudása és tasztalata volt, mint a magyar vállalkozók békén tűrő ezreinek, tíz-, esetleg százezreinek, amikor megindult a gazdagodás útján. De az év vége másik nagy "üzleti" (inkább hatalmi) híre az volt, Hogy immár hárommilliárd dolláros vagyonnal ő Magyarországon messze a leggazdagabb (amivel megint csak eltörpül egy jobb posztszovjet oligarcha mellett, de hát kisebb ország, kevesebb természeti erőforrással, kisebb és kényszerítő erő szempontjából gyengébb politikai-gazdasági hatalom). Kevesebbet és körülményesebben lehet, izé... akvirálni.
Feltételezések szerint - és a csapat fantáziájának terjedelmét ismervén - a Tőzsdepalotában luxushotel létesülhet, Tiborcz érdekeltségi körének ez a harmadik szállodája lehet a Szabadság téren. Méretes bátorságra vallana ez egy olyan ország olyan városában, amelyik minden szépségével együtt sem tartozik az elsőrendű turistacélpontok közé.
Természetesen bátorságról szó sincs. Ahogy azt láthattuk, Tiborcz István, együtt Mészáros Lőrincel és néhány másik szereplővel, a mai magyar politikai rendszerben gyakorlatilag nem ismerheti a vereség fogalmát. Ők mindig nyernek, vagy pedig a kieséseiket az adófizetők kárpótolják. Tettjeiket azzal a tudattal vállalják, hogy számukra, Isten kegyelméből, nincs olyan, hogy negatív kimenetel. Ha a valóságban létezne ilyen előny, az igazi aranybánya lenne egy játékkaszinóban.
Úgy is vehetjük, hogy a kapitalizmus magyarországi története lezárult. Ahol ugyanis a gazdasági rendszer szimbolikus épületét olyan ember veszi meg, és csinál vele tetszése szerint bármint, valamint olyan ember nevén van a legnagyobb vagyon, akikre nem vonatkoznak a piac évezredes törvényei, ott nincs piacgazdaság.
Önmagában a piac- és versenygazdaság hiánya megnyugtató állapot lehet a kádárista maszlagon nevelkedett választói tömegeknek és az őket kiszolgáló politikusoknak éppúgy, mint idealista fiatal értelmiségieknek, de valóban jobb így? Ahol nincs piacgazdaság, ott megbénul a fejlődés, a politikai szabadságnak pedig nincsenek esélyei. Ott az országnak nincs jövője.
Sokan lelkesednek mostanában, mert úgy tűnik, hogy a Fidesz fölötti választási győzelem távoli fénye végre felcsillant. De mi történik ezután? Mi lesz a Tőzsdepalotával? És kinek fogjuk majd kifizetni a villanyszámlát, az internet előfizetést, a banki díjakat, sőt, még a levegőért is, amit belélegzünk?
