Az akció és reakció törvénye egy izgalmas dinamikát teremt az élet minden területén. Minden döntésünk, lépésünk és választásunk hatással van a körülöttünk lévő világra, és ezek a hatások visszahatnak ránk. Ahogy a következő lépésünket megfontoljuk, érdeme
Kezdjük egy kis szótárazással, hogy világos legyen, miről is van szó. Az "akció" kifejezés alatt érthetünk több dolgot is: 1. Céltudatos tevékenység vagy cselekvés (sorozata), például egy politikai tisztogatás, amikor egy intézményben vagy szervezetben a hatalomváltás során eltávolítják azokat, akikről úgy vélik, hogy nem állnak a „megújult” rendszer pártján. Például Cs. bejelenti Sz.-t, mert őszintén megnyilvánult a Nagy Ember politikájával kapcsolatban. A tisztogatások gyakran remek lehetőséget kínálnak az egyéni ambíciók érvényesítésére, és a bosszúra is. De nézzünk meg más értelmezéseket is! Az "akcióegység" például egy politikai szervezet összehangolt fellépését jelenti, amely a hatalom megőrzését tűzi ki célul. Emellett létezik az árleszállítási akció is, amikor kedvezményes áron próbálnak megszabadulni a megmaradt, poros termékektől – de ma nem erről fogunk diskurálni. Egy érdekes megjegyzés, amit a szótár nem tartalmaz, hogy minden akció reakciót generál. A bokszmérkőzéseken látható pofonok is jól példázzák ezt a kölcsönhatást, de én inkább a rabszolgalázadásokra és a sztrájkjog kiharcolására szeretnék utalni, amelyek mélyreható társadalmi és politikai következményekkel jártak.
Nézzük meg közelebbről az akció következményeit. Kezdjük az igével: 'reagál'. A 'reagál' jelentése a következő: 1.
A szöveg egyes elemeit átformálva és egyedi megközelítéssel élve a következőképpen lehetne megfogalmazni: A reakció fogalmát csupán a politikai aspektusára fókuszálva vizsgálom. A Magyar értelmező kéziszótár 2003-as kiadásában a reakció kifejezés a következőképpen szerepel: „Reakció = 4. pol, tört: a politikai és társadalmi változásokkal szembeni ellenállás, valamint az ezt megtestesítő személyek és törekvések összessége.” Érdekes, hogy az 1978-as kiadásban a meghatározás kissé eltér: „Reakció = 4. pol, pejor: a társadalmi fejlődés ellenállása és az azt képviselő maradi osztályok, személyek összessége.” A marxista-leninista ideológia szerint a „társadalmi haladás” akkoriban a népi demokráciát jelentette, így a reakciós magatartás és a burzsoá mentalitás üldözése szinte mindennapos gyakorlat volt. A Kreml tudósai azt hangsúlyozták, hogy az emberi történelem egy folyamatos fejlődési láncolat, amely az ősközösségtől a kommunizmusig terjed, és ebben az útvonalban nem lehetnek megállások vagy visszalépések. Aki hátrafelé tekint, vagy nosztalgiával emlékezik a régi rendszerre, az veszélyezteti a haladást, és súlyos következményekkel kell szembenéznie. Ezen ideológiák jegyében egy ártatlannak tűnő sóhaj is elegendő volt ahhoz, hogy valakit a hatalom megtorlása sújtson, különösen a diktatórikus rendszerek idején (mint a szibériai száműzetés), de a mai demokratikusnak nevezett államokban is előfordul, hogy valakinek a munkaviszonya hirtelen megszűnik. Egy klasszikus vicc is eszembe jut erről: 1953-ban egy vonatfülkében utazók között csend honol. Az egyik utas egy sóhajtással fejezi ki unalmát, a másik csak legyint, míg a harmadik végül megszólal: „Én leszállok, ha politizálnak.” Ez a szellemes megjegyzés jól tükrözi, hogy a politikai diskurzus mennyire elkerülendő lehetett a múlt bizonyos időszakaiban.
Az utóbbi években egy különös trendet figyelhetünk meg a politikai diskurzusban: a vezetők egyetlen szóra redukálják programjaikat, amely nem más, mint az „Előre!” kifejezés. Mivel a társadalom általában a megszokott utat követi, ez a hozzáállás nem meglepő. Gondoljunk csak Napóleonra, aki szintén az előrehaladásra összpontosított; amikor azonban az útja egy várfalba ütközött, gyorsan új célt tűzött ki magának: „Irány Párizs, előre, katonák!” Az ötvenes évek pionírjelvényén is ezt a szellemiséget hirdették: „tot înainte”. Itt is meg kellett állni a falnál, hiszen a mélység még kedvezőtlenebb lett volna. A forradalmak lángjai 1848-ban Európa-szerte fellobbantak, és Arany János így buzdította a szabadságra vágyó magyarokat: „Haj, ne hátra, haj előre! / Vérmezőről vérmezőre! / Mert ott az a virág terem, / Melynek neve győzedelem, / Haj rá haj!” Ne feledkezzünk meg egy másik fontos példáról sem: a német szociáldemokraták 1876-ban alapított lapja, a Vorwärts (Előre) ma is aktívan működik. Az akkori időszakban a „véren szerzett győzelem” ígérete lebegte be a harcosok szeme előtt, míg napjainkban a GDP növekedése és a brüsszeli bürokraták ellen folytatott harc áll a fókuszban. A fáradhatatlan cselekvés szelleme tovább él, míg a haladást gátló reakciók folyamatosan próbálnak akadályozni. Az eredményes előrehaladás nem könnyű feladat, hiszen a lendületben lévő akcióknak meg kell küzdeniük a visszahúzó erőkkel is, amelyek mindent megtesznek azért, hogy megállítsák a fejlődést.
A történészek és filozófusok széles körben osztják azt a nézetet, hogy a haladás elkerülhetetlen, azonban a reakciós erők, a konzervatív gondolkodás hívei, akik úgy vélik, hogy minek változtatni a már jól működő rendszereken, nem hagyják magukat. Valóban, a megszokás, a kényelem és a lustaság hatalmas úr; ha a maradi polgárok döntöttek volna, Vásárhelyen valószínűleg még mindig a főtéren csordogálna a trágyalé a nyílt csatornákban. Gyakran sikerül nekik megakasztaniuk a haladás lendületét, és ez nem mindig a választók kívánságainak megfelelően történik. A népakarat irányultsága folyamatos viták tárgyát képezi, de Cuza fejedelem elűzése egyértelműen megütközést váltott ki a progressziót pártolók körében. (Ne feledjük, hogy a kritika is egyfajta reakció!) Az Európától jelentősen lemaradt két román fejedelemség az 1859-es egyesülés során próbált kievickélni a sötétségből és a hátrányos helyzetből, de a Kogãlniceanu tanácsára bevezetett felzárkóztatási reformok (1860-64) súlyos ellenállásba ütköztek a bojárság, a gazdag városi elit és az egyház részéről. Cuza hiába igyekezett elismertetni az országot a nagyhatalmakkal, és kezdeményezett példátlan gazdasági, szociális és kulturális reformokat, a vagyonos réteg nem volt hajlandó lemondani korábbi jogairól és hatalmáról, így reakcióssá vált. A híres „szörnyűséges koalíció” 1866 februárjában trónfosztotta az egyesített ország első uralkodóját. Alexandru Ioan Cuza Németországban hunyt el 1873-ban. Ő azonban nem az egyetlen, akit a patrióta burzsujok elűztek. Erről azonban egy másik alkalommal szeretnék beszélni.
