A leköpéstől az eufóriáig: mit jelentett egy queer embernek az idei Pride? Az idei Pride felvonulás színes spektrumot kínált az érzelmek terén: a sokszínűség ünneplése mellett a félelem és a diszkrimináció árnyai is megjelentek. Számomra, mint queer emb
Magyar Narancs: Egyértelmű volt, hogy részt vesz a Pride-on?
Nagy Bresalio: A betiltás révén eddig sosem tapasztalt mértékű érdeklődést észleltem az ismerőseim körében az idei Pride iránt. Sokan, köztük heteroszexuális, házas és családos emberek is, elmondták, hogy korábban nem igazán figyeltek a rendezvényre, de most, életükben először, kifejezetten azért akarnak részt venni, hogy kifejezzék támogatásukat. Sőt, még külföldön élő magyarok is hazautaztak, hogy csatlakozzanak az eseményhez. Én három különböző csoport meghívását kaptam, de ha nem érkeztek volna ajánlatok, akkor is elindultam volna, akár egyedül is. Végül az aHang miskolci aPontjával vonultam fel.
Az események hátterét színesíti, hogy éppen egy héttel a Pride felvonulás előtt történt, amikor Budapest szívében, a belvárosban, leköptek egy embert.
Fényes nappal, a nyüzsgő utcán. Az Andrássy út zebráján próbáltam átkelni, amikor hirtelen egy fröcskölő köpés zúdult rám, és a legtöbbje az arcomra landolt. A környékbeli emberek közül két férfi tűnt fel, akiktől a köpés származhatott. Amikor feléjük fordultam, az egyikük dühösen rám kiáltott: "Hé, te! Ki volt az, aki leköpött?!".
Az elkövetőket nem láttam korábban, és nem tettem ellenük semmit. A "hé, buzi!" felkiáltásból azt gondolom, hogy a megjelenésem alapján kitalálhatták, hogy a queer közösséghez tartozom, és egyértelműen ez lehetett az atrocitás motivációja.
MN: Tett feljelentést?
NB: Azonnal eldöntöttem, hogy nem hagyom következmények nélkül a történteket, és feljelentést teszek. A legközelebbi rendőrkapitányságon ülő recepciós rendőr nem engedett be az épületbe, csak az ajtón kívül beszélt hozzám. Azt mondta - ez fél 6 körül volt -, hogy a bejelentés per pillanat nem lehetséges, jöjjek vissza 6 órára, mert csak akkortól lesz szolgálatban.
Amikor 6-ra visszaértem, ő kijött az ajtó elé, és komótosan rágyújtott egy cigire. "Mégis visszajött?" - kérdezte. Ezek szerint nem számított rá. A cigizése közben a következő párbeszéd zajlott le köztünk:
"Miért éppen most akar feljelentést tenni? Igazából semmiféle bűncselekmény nem történt!"
"Ön szerint teljesen elfogadható, hogy valakit leköpnek az utcán?" "Lehet, hogy csak egy véletlen baleset történt!" "Erre nem igazán tudok rábólintani, főleg, hogy a srác azt kiabálta nekem, 'Hé, te buzi! Ki merészelt leköpni?!'" "Biztos vagyok benne, hogy semmiféle eljárás nem indul majd!" "Majd kiderül, mit hoz a jövő. Én viszont elhatároztam, hogy feljelentést teszek."
A hosszú várakozás után végül úgy döntöttem, hogy online nyújtom be a bejelentést. Kifejezetten kértem, hogy az elkövetők azonosításához használják az Andrássyn elhelyezett arcfelismerő kamerák felvételeit. Eddig sajnos még nem érkezett friss információ az ügyről, remélem, hogy hamarosan választ kapok a lépéseikről.
MN: Ezek után milyen hangulatban készült a vonulásra?
NB: Amikor a Pride-ot megelőző napokban arról hallottam, hogy Karácsony Gergely kezdeményezésére a főváros a szárnyai alá veszi a rendezvényt, és ezzel megkerülik a betilthatóságát célzó fasiszta törvénymódosítást, óriási megkönnyebbülést éreztem. Azt éltem meg, hogy ezzel minden szabadságszerető ember üdvére megoldották végre a Pride-kérdést: innentől kezdve nyugodtan, retorzióktól való félelem nélkül vehetünk rajta részt.
már-már elviselhetetlen nyugtalanság vett rajtam erőt. Az a tudat, hogy a rendőrség nem ismeri el a rendezvény jogszerűségét, és hogy a hatóságok késznek mutatkoznak bárminemű erőszakra, aggasztó volt. Ahogy közeledett a nagy nap, a szélsőjobbos csoportok egyre inkább teret nyertek, és a félelem, hogy a szivárványos menet célja és szellemisége veszélybe kerül, szinte betöltötte a levegőt körülöttem. Olyan fokú feszültség uralkodott, hogy az ember már csak arra tudott gondolni: vajon sikerül-e megvalósítani az eseményt, vagy a gyűlölet és a félelem fogja megölni a sokszínűség ünnepét.
Bár a részvétel iránti vágyam egy pillanatra sem csökkent, egyfajta félelem kezdett úrrá lenni rajtam.
Féltettem magamat, és minden más bátor, jó embert, aki veszéllyel szembesül azért, mert kiáll a haladó értékek mellett.
MN: Milyen konkrét félelmek gyötörték, és tudta-e ezeket pontosan megfogalmazni?
Egy pillanatra még az is átfutott az agyamon, hogy ha a helyzet tovább súlyosbodik, Budapest utcái talán nyílt harctérré változnak... És hogy most olyan kegyetlen erőszaknak lehetek szemtanúja, vagy a legrosszabb esetben áldozata, amit eddig csak a mozikban láttam.
Elképesztő keserűség és düh fogott el a kormány iránt, amiért ilyen helyzetet alakított ki: homofób propagandájával bátorította, sőt, mintha felbujtotta volna a náci gyűlöletcsoportokat ellenünk. Ráadásul, míg az ő tüntetéseiket szabadon engedélyezték, a miénket - legalábbis a rendőrség nézőpontja szerint - nem, a fegyveres hatalom látszólag az ő oldalára állt, szembehelyezkedve velünk.
