A kihívás a mi vállunkon nyugszik, de a végső választás nem a mi kezünkben van.
Kép: Adányi László. Kép: Kovács Bence / Magyar Máltai Szeretetszolgálat.
Lágymányos szívében született, igazi helyi gyökerekkel rendelkező fiatal, akinek szülei az első generációs értelmiségi réteghez tartoztak. Édesanyja büszkén viselheti a címet, hogy ő volt az egyik első nő Magyarországon, aki a Pázmány Péter Tudományegyetemen – ma ELTE – szerzett diplomát, méghozzá német-magyar szakon, tanárként. Érdekes módon Adányi László német nyelvtudása nem édesanyjától eredt, hanem inkább úgy tűnik, hogy a nyelv "ráragadt" rá. Közgazdasági szakközépiskolai évei alatt oroszt és franciát tanult, de amikor elérkezett a német nyelv elsajátításának ideje, csak egy szótárral a hóna alatt vágtázott neki a feladatnak, hogy gyors tempóban sajátítsa el a nyelvet.
Adányi László a nehézipari külkereskedelmi vállalat gépimport osztályán kezdte pályafutását segédbonyolítóként, ahol Kelet-Németországból érkező mozdonyalkatrészek importjával foglalkozott. A szállítmányokhoz tartozó dokumentációk német nyelven érkeztek, ami nem kis kihívást jelentett számára, mivel az orosz nyelvű kommunikáció volt a hivatalos elvárás. Mivel a cég nem rendelkezett cirillbetűs telexgéppel, Lászlónak a német nyelvű levelezésre kellett támaszkodnia. Az "útközben folyamatosan fejlődő" nyelvtudása és a közvetítés során szerzett tapasztalatai később sokféle jótékony hatással bírtak a karitatív szolgálatban végzett munkájára is, de erről a részletekről majd később mesélek.
Adányi László, aki katolikus családban nőtt fel, fiatal felnőttként a Szent Imre Plébánia közösségét választotta, ahol feleségét, Adányiné Kisbocskói Nórát, egy tehetséges vegyészmérnököt is megismerte. Az „imrés csapatot” akkoriban Kozma György atya vezette, aki mély hatással volt a fiatalok lelki fejlődésére. Kozma atya később külföldre költözött, hogy csatlakozhasson a jezsuita rendhez, de tanítványai mindig megőrizték a kapcsolatot vele. 1988-ban, amikor Kozma György már Rómában élt, Adányi Lászlóék levélben fordultak hozzá, kérdéseikkel a csodák jelentéséről és Lourdes híres eseményeiről. Az atya válasza egy képeslap formájában érkezett, amelyen az állt: „Legyetek a berni vasútállomáson ekkor”, mellette a pontos dátummal és időponttal. A fiatalok éppen az útlevél és a valutaengedélyek ügyintézésével foglalkoztak, amikor váratlanul betoppant Dessewffy László, a katolikus író és újságíró. Ő a külföldön élő magyar máltai lovagok megbízottjaként érkezett, és örömmel közölte velük: „Gyuri atya küldött, velem jöttök Lourdes-ba.”
Együtt léptünk fel a zarándokvonatra Bernben, izgalommal a szívünkben. Figyeltük, ahogyan a máltai egyenruhás segítők gondoskodnak a kerekesszékes betegekről, segítve őket a fel- és leszállás során. Ez volt az első lourdes-i zarándoklatunk, és azóta talán már húsz alkalommal is részt vettünk. Igazán igyekeztünk mi is hozzájárulni a segítéshez, de kedvesen félretettek minket – a lourdes-i betegkísérés valóban egy különleges mesterség, amit nem tudtunk még elsajátítani. Így hát kaptunk egy zarándok-karszalagot, és csendben figyeltük az eseményeket. Hosszú és értékes barátságok születtek itt, és amikor megkérdeztük, mi a csoda, ezt a választ kaptuk: nem az a csoda, ha valóra válik, amit szeretnénk, hanem az, amit Isten tőlünk éppen ad. Ki ezt, ki azt kapja – erőt a nehézségekhez, új közösséget, vagy egy megoldódó problémát, amit Ő jónak lát. Mi pedig azt a csodát éltük meg, hogy a máltai közösség tagjaivá váltunk.
Dessewffy László már hosszú évek óta fáradhatatlanul dolgozott azon, hogy Magyarországra érkezzenek a külföldön élő magyar rendtagok által gyűjtött adományok, beleértve az orvosi eszközöket és különféle készítményeket. A tevékenységében Kozma Imre atyát, a zugligeti Szent Család templom plébánosát, valamint Adányi Lászlót is aktívan bevonta az adományok eljuttatásába. 1989 februárjában Kozma Imre atya vezetésével megalakult a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Egyesület, amelynek első ügyvezetője Dessewffy László lett, míg titkári feladatokat Adányi László látta el.
1990-ben Adányi László a Katolikus Karitászhoz csatlakozott, ahol lelkesedéssel vállalta a munkát, miközben a Máltai Mentőszolgálat kulcsfigurájává is vált. Az ő közreműködésével indult el a magyar máltai önkéntesek elsősegély-képzése, amelyhez a német máltai szakemberek előadásait is tolmácsolta. Ezen törekvései révén sikerült elérnie, hogy a Szeretetszolgálat adományként megkapja az első, vadonatúj rohamkocsit. Bajtársaival közösen „összegyűjtötte” a szükséges mentős felszereléseket, saját hozzájárulásával is támogatva a kezdeményezést. Így 1991-ben hivatalosan is elindult a Máltai Mentőszolgálat működése. Adányi László mentőápolói képzést végzett, megszerezte a mentőautó vezetéséhez szükséges képesítést, és harminc éven át, egészen 2021-ig, rendszeresen vállalt szolgálatot önkéntes mentősként. Bár nem hisz a babonákban, a 28-as szám különösen kedves számára, hiszen ez a máltai rohamkocsi rádiós hívójele.
Adányi László mentőzés közben. Fotó: Kovács Bence / Magyar Máltai Szeretetszolgálat
Egyszer egy szüléshez hívtak minket. A gépkocsivezető felelőssége volt a szülés irányítása, hiszen gázpedálterápiával kellett megoldani a helyzetet... Megérkeztünk a helyszínre, ahol az orvos, aki velünk volt, körülnézett, és megkérdezte az anyukát, hogy a franciaágy vagy a hordágy mellett dönt-e, mert itt bizony szülésre készülődünk. Az apuka mellett ott állt a négyéves nagytesó, és egy kutyus is ott volt. Az ebet a fürdőszobába zártuk, míg az ovist a konyhában ültettük le egy tányér étellel. Nekem kellett figyelni a kutyára, mert ki tudta nyitni az ajtót, emellett a kisfiúra is ügyelnem kellett. Amikor megszületett a baba, közben megérkezett a nagymama is. Kérdezte, fiú-e vagy lány, mire én csak annyit mondtam, hogy nem tudom, ő pedig elájult... Ekkor Horváth doktor kijött a szobából, felmérte a helyzetet, majd csak annyit mondott: "A hölgy a tied." Megpróbáltam magához téríteni, segítettem neki felállni, és elmondtam, hogy az unokája rendben van. Nagyon boldog volt.
A mentőautón dolgozók életében mindenkinek van egy „saját halottja”, még ha ezt nem is mondják ki hangosan. Ezt el kell fogadni, hiszen a fájdalmadat nem oszthatod meg a sírók vállán. A feldolgozásra sokszor a kocsmai poszttraumatika nyújt megoldást: a bajtársakkal szolgálat után beülünk egy helyre, de nem azért, hogy részegre igyuk magunkat, hanem hogy átbeszéljük az élményeinket, a tapasztalatainkat. A pihenés művészetét is elsajátítani fontos, hiszen aki a mentőszolgálatnál dolgozik, az képes bárhol, bármikor álomba merülni. Sőt, a legváratlanabb pillanatokban is képesek vagyunk egy rövid szundira, hogy a következő kihívásra frissen és energikusan reagálhassunk. Az ilyen pillanatok adják meg az erőt ahhoz, hogy újra és újra szembenézzünk a nehézségekkel, és folytassuk a munkánkat.
Adányi László íróasztalán egy monitor mellett színes cédulák sokasága várja, hogy figyelmet kapjon. Karitász főtitkáraként számos alkalommal találkozott Szent II. János Pál pápával. Emlékezetes pillanat volt, amikor egy római látogatás során a hajnali mise után a szentatya átadott neki egy rózsafüzért, amely azóta is hű kísérője. Egy alkalommal, amikor a pápai dolgozószoba előtt haladt el, kíváncsian bekukkantott a résnyire nyitott ajtón, és látta, hogy a pápa számítógépe tele van post-it cetlikkel. Azóta ő is e színes emlékeztetők segítségével rögzíti gondolatait és teendőit.
A Szent II. János Pál pápától kapott rózsafüzér. Fotó: Kovács Bence / Magyar Máltai Szeretetszolgálat
XVI. Benedek pápa Deus Caritas Est enciklikájában található egy fontos gondolat, amelyet Adányi László is hangsúlyoz: a karitatív tevékenységhez nem elég csupán a szívünket adni, hanem a segítségnyújtáshoz valódi megértésre is szükség van. "Mi tulajdonképpen belenőttünk ebbe a feladatba. Eleinte, mint Máltai önkéntesek, mindenáron próbálni akartuk gyakorolni a szeretetet. A romániai forradalom idején még fél üveg lekvárt is vittünk a határra. Elhivatottak voltunk, de nem voltunk szakértők. Az idő múlásával azonban – számomra az Apor Vilmos Főiskolán megszerzett szociálpedagógusi diploma, valamint a katasztrófavédelem, mentőzés és különböző képzések során szerzett tapasztalat révén – a karitatív munkánk szaktudással is gazdagodott. Ez pedig nélkülözhetetlen."
Ezek után csak félig lenne vicc, ha azt mondanánk, Adányi Lászlót "Ferenc pápa sem tudta kikerülni": a Szentatya budapesti apostoli látogatása során a Máltai Mentőszolgálat is részt vett az egészségügyi biztosításban, és mikor a pápa áthaladt a hívek között a Szent István Bazilika előtti téren, épp a máltai mentő felé vette az irányt - ahol ki más állhatott volna? - Adányi Lászlóval köszöntötték egymást. Az erről készült fotó ott áll bekeretezve irodai polcán.
Adányi László 2008-ban zárta le feladatait a Karitásznál, majd ezt követően munkatársként csatlakozott a Máltai Szeretetszolgálathoz, ahol a vészhelyzetkezelési munkacsoport vezetését kapta. A katasztrófavédelem irányítása mellett számos projekt megvalósításáért is felelt, hozzájárulva ezzel a szervezet széleskörű tevékenységeihez.
"A gépemen vezetem a Máltánál végzett munkáimat, most tartok 265-nél. Mikor idekerültem, a zetelakai templom felújításával kezdtem. A határon túli magyarokkal kapcsolatos ügyeket azóta is én viszem. A projektek között voltak, vannak évente ismétlődők, mint például magyar ifjú önkéntesek egyéves külföldi szolgálatának szervezése, korábban rászoruló gyerekek nyaraltatása Lichtensteinben, vagy például a pázmányos öregdiákok határon túli magyaroknak szervezett adománygyűjtése. Néhány évig én szerveztem az Adni öröm! gyűjtést, dolgoztam ki katasztrófavédelmi képzési rendszert, segítettem bevezetni a jelzőrendszeres házi segítségnyújtást Nagybecskereken. Egyszeri projekt volt például a Douwe Egberts-szel közös, Csészényi gondoskodás című akció, aztán amikor szabolcsi almát vittünk Dévára az árva gyerekeknek. A régi svájci és német kapcsolataim révén külföldi adományok gyűjtésével is foglalkozom, Svájcból kórházi ágyakat, legutóbb Kárpátaljára kerékpárokat sikerült szerezni."
Adányi László és Romhányi Tamás a devecseri műveleti központban 2011-ben, a vörösiszap katasztrófa után. Fotó: Magyar Máltai Szeretetszolgálat
Adányi László véleménye szerint a derű nem csupán hangulatjavító tényező, hanem hatékony munkaeszköz is. Azokkal, akikkel kedvesen és nyugodtan kommunikálunk, sokkal könnyebben kialakul az együttműködés szelleme. Emellett hangsúlyozza, hogy a legfontosabb kárelhárító munkát az emberek lelkében kell megkezdeni, különösen a nehéz időkben, amikor a problémák súlyosbodnak.
A legdrámaibb esemény, ami rám hatott, a veronai buszbaleset volt, amely során sok élet veszett oda. Minden reggel az első dolgom, hogy átnézem a híreket, és amikor értesültem a tragédiáról, azonnal éreztem, hogy tennünk kell valamit. Azonnal felhívtam Győri-Dani Lajost, a Szeretetszolgálat ügyvezető alelnökét, akitől megkaptam a szükséges engedélyt. Ezután riasztottam a máltai önkéntes pszichológusokat, beültünk az autóba, és útnak indultunk. A helyszínen még javában zajlott az azonosítás, sok szülő kétségbeesetten várta, hogy megtudja, él-e vagy hal-e a gyermeke. Ebben a nehéz időszakban igyekeztem mellettük állni. A szerepem inkább a menedzseri szervezés volt, de fontos volt, hogy tisztában legyek a folyamatokkal. A pszichológusok munkáját minden szükséges dologgal támogattuk: szállás, étkezés, nyugalom biztosítása, valamint a szülők tájékoztatása és támogatása. Emellett kezelni kellett a felmerülő konfliktusokat, és segíteni a helyi hatóságokat, valamint a főkonzul asszonyt is, akinek szüksége volt egy kis pihenésre. Négy napig tartózkodtunk a helyszínen, és végül mi hoztuk haza az utolsó embert Magyarországra. Az élményeink örökre velünk maradnak.
Mentőzés Adányi Lászóval. Fotó: Kovács Bence / Magyar Máltai Szeretetszolgálat
Adányi László 2019-ben lépett a nyugdíjasok sorába, de aktív szerepvállalása nem állt meg. Jelenleg is különféle adománygyűjtő akciókat és menekültek támogatására irányuló máltai projekteket vezet. Az ukrán háború kitörése óta folyamatosan fáradozik azon, hogy önkénteseket toborozzon Kárpátaljára, ezzel segítve a rászorulókat.
"Nem rajtunk múlnak a dolgok, de meg kell tenni mindent. Élesztettünk újra olyan hetvenéves idős bácsit, akit nagyon elkésve találtak meg, egy garast nem adtunk volna azért, hogy sikerül, és mégis. Egy hölgy öngyilkos akart lenni, permetlevet ivott - nincs az az emberi szövet, ami azt a maró savat kibírja. Kimostuk a gyomrát, bevittük, és két nap múlva hallottuk, hogy a saját lábán ment haza. Pedig láttuk a vegyszeres üveget, amiből ivott. Miért élte túl? Talán általunk is, de nem miattunk. Meg kell tenni mindent, el kell végezni a feladatot, mert az a miénk. A döntés nem."
