28 év a föld mélyén: Az erdélyi robbantómester története Az erdélyi robbantómester, aki hosszú évtizedeket töltött a föld alatt, most végre megosztja tapasztalatait és élményeit. Élete ezen szakasza tele volt kihívásokkal és izgalmakkal, amelyeket csak k
Csomortány Csaba 28 éven át dolgozott a föld alatt. Nem irodában, nem műhelyben. Aknák mélyén, porban, gázban, szűk, robbanásveszélyes üregekben. Ma már nyugdíjas, de lelkesedése a munka iránt nem hagyott alább - csak épp nem bányászként dolgozik, hanem a csíksomlyói pünkösdi búcsú megszervezésében segédkezik.
Most épp a hegynyeregben tevékenykedik reggeltől estig, mintha csak a régi műszakok egyikét töltené. Harmincnyolc éve jön, amikor csak lehet.
- Olyan, mint egy vetésforgó, úgy működik a csapat, amelynek én is része vagyok - mondja mosolyogva, arca tele derűvel és boldogsággal. Pedig az a terület, amivel évtizedeken keresztül foglalkozott, messze nem volt egyszerű feladat.
- Tizenhét kollégámat temettük el a társaimmal. Velem egyidősek voltak. Bányaomlásban haltak meg - mondja. A félelemről kérdezem. Arról, megfordult-e valaha a fejében, hogy egyszer ő is a hegy gyomrában reked. Csak megvonja a vállát:
A hivatásom iránti szenvedélyem határtalan volt, különösen a robbantás terén. Nem ismertem a félelmet, bátran néztem szembe mindennel.
Csaba az Erdélyi-érchegység egyik legősibb aranybányájában dolgozott, a Fehér megyei Abrud város közelében. A rómaiak óta bányásztak ott, és Európa egyik legfontosabb aranyfeldolgozó központja lett a térség. A szakmát nem választotta.
A tizenkét osztály befejezése után robbantóiskolába irányítottak. Miután sikeresen teljesítettem a képzést, nekiláttam munkát keresni. A lehetőségeim azonban korlátozottak voltak; végül ott kaptam állást, ahol éppen volt üresedés, és ahol lakhatást is tudtak ajánlani számomra.
A robbantómester dinamitot is kezelt. Ha minden jól ment, csak egy dördülés hallatszott, s folytatódhatott a munka. Ám a siker nemcsak a szakértelmen múlt, hanem a szerencsén és az isteni gondviselésen is.
A bányászokat természetesen a bányaomlás kockázata folyamatosan fenyegette. Csaba azonban nem ismerte a unalmat, még abban az időszakban sem, amikor bányatűzoltóként tevékenykedett.
A földből feltörő gázok könnyen lángra lobbanhatnak, amint oxigénnel keverednek. A bányászat során nem csupán érceket hozunk a felszínre, hanem higanyt is, amely különösen gyúlékony. Ilyen helyzetekhez gyakran érkezett riasztás, amely figyelmeztetett minket a veszélyekre.
- Eszembe sem jutott - mondja, miközben egy mosolyt csal az arcára. Aztán nevetve folytatja: mind lefelé, mind felfelé alaposan átnézték őket.
Csaba számára a bányászszakma nem csupán munka, hanem egy olyan hagyomány, amely generációról generációra öröklődik. Nagyapja is a mélyben dolgozott, így a bányászat iránti tisztelet és szeretet már a családjuk történetének része. Csaba 28 éven át fáradhatatlanul tevékenykedett a föld alatt, ahol nemcsak a kihívásokkal nézett szembe, hanem barátokra is lelt. Munkáját szenvedéllyel végezte, de amikor elérkezett a nyugdíj ideje, könnyedén búcsút intett a mély sötétségnek, hiszen tudta, hogy a következő fejezet új kalandokat tartogat számára.
Amikor elértem a 45. életévemet, csak annyit mondtak: "Viszont látásra!" De valójában már nem is vágytam a folytatásra. Megtelt a pohár, és úgy éreztem, elég volt a jónak hitt dolgokból.
A segítőkészség és a közösségi szellem, amelyek mindig is a férfi karakterét formálták, az aktív, munkával teli évek végén sem halványultak el. Legutóbb a parajdi sóbánya károsultjainak védelmében nyújtott példamutató támogatása bizonyította, hogy elhivatottsága és önzetlensége továbbra is megmaradt.
- Segítettünk az embereket kitelepíteni, miközben homokzsákokat pakoltunk, amikor a falusiak gátat emeltek, hogy megóvják otthonaikat a lehetséges áradástól. Sírva végeztük a munkát. Nemrégiben Budapestről érkezett hetven gép - lánctalpasok, buldózerek és eszkalátorok - hogy a patakot minél előbb el tudjuk terelni. Sajnos a román állam csak most, tizennyolc évvel az első szivárgások után kezdett lépéseket tenni. Korábban kellett volna cselekedniük. De legalább most már történik valami - fűzte hozzá.
A beszélgetés végén Csaba hite is terítékre kerül, és felmerül a kérdés, hogy részt szokott-e venni zarándoklatokon. Ekkor mesélni kezd arról, hogy tavaly három régi munkatársával együtt gyalogosan vágtak neki az útnak, hogy eljussanak Częstochowába, Lengyelország legismertebb Mária kegyhelyére. Kalandjuk nem csupán fizikai teljesítmény volt, hanem egy spirituális utazás is, tele élményekkel és mély beszélgetésekkel.
Amikor megérkeztünk, már 116 fős csapatot alkottunk. Az út során férfiak, nők, idősek és gyermekek csatlakoztak hozzánk, így egyre bővült a közösségünk. Hatvan nap leforgása alatt összesen 1480 kilométert tettünk meg.
Úgy tűnik, hogy ha van egy ösvény, ami új lehetőségeket rejt, Csomortány Csaba mindig készen áll a felfedezésre. Legyen szó rejtett kincsek felszínre hozataláról, a rászorulók támogatásáról vagy az összmagyarság legnagyobb összejövetelének megszervezéséről, ő sosem hátrál meg. Szívóssága, alázatossága és életöröme mindannyiunk számára inspiráló példa. Ritka kincs ő, és éppen ezért rendkívül fontos, hogy legyenek ilyen emberek körülöttünk.
